Lévay György egyetemistaként agyhártyagyulladást kapott, egyik karját teljesen elvesztette. Mérnökként azóta azon dolgozik, hogy a protézisek minél jobban ki tudják szolgálni viselőjüket. Vele készült interjúnkban szóba kerül, hová tart az orvosi kütyük jövője, és hogy vajon lehet-e jobb kart fejleszteni annál, mint amit az evolúció létrehozott.
Néhány éve az egyik előadásodban említetted, hogy akár a látást vagy a hallást visszaadó eszközök már készen vannak, csak nem tudunk még kommunikálni velük. Történt azóta fejlődés?
Ezek a dolgok nagyon lassan haladnak. Alapvető tudományos hiányosságokkal kell még megküzdeni. Ráadásul el kell különíteni a mérnöki oldalról megoldandó lépéseket és a tudományos feladatokat. Eljutottunk a pontra, ahol a technológia már nem szigorúan a mérnöki tevékenység eredménye, hanem egyszerre kell gondolkodnunk az alapvető kutatás részén is. Mondok egy példát! Ha össze akarjuk kötni az embert a géppel, akkor mérnöki szempontból az a feladat, hogy jól építsük meg a gépet, tudományos oldalról viszont felmerül a kérdés, hogy egyáltalán milyen gépet kéne építeni. Még nem tudjuk pontosan, hogyan működik az agy. Attól, hogy látást vagy hallást szimulálni tudjuk, még nagyon messze vagyunk addig, hogy elhitessük az aggyal, hogy nem mesterséges képet vagy hangot érzékel.
Mennyire?
Még 20 év sem lesz elég arra, hogy igazán jelentős változást elérjünk. A tudomány finanszírozása, főként az iparosodott nyugati országokban, eltolódott abba az irányba, hogy egy alapvetően médiaorientált dolog lett, gyakorlatilag 3-5 éves perspektívák léteznek. Ha ennyi idő alatt nem tudsz letenni valami nagyon látványosat az asztalra, ami meggyőzi a finanszírozót, akkor nem folytatódik a projekt pénzelése. Alapvető kérdéseket kellene megválaszolni, de azt ennyi idő alatt nem lehet.
A publikációk tele vannak féligazságokkal, amik nagyon jól hangzanak, jól pörögnek a közösségi médiában, például olyan, hogy valaki az agyával irányított egy kerekesszéket, vagy a protézisét, érzi az elvesztett karját, ezek mind torzított igazságok. Egy két perces videó az nem fedi le a valóságot, de szükség van rá, hogy biztosítsa a pénzt a kutatás folytatásához. Egy csomó erő és energia megy a lényegi kutatásról a bulvár felé. A leggazdagabb országoknak kellene a legtöbb forrást biztosítania, és fedezéket nyújtani a kutatóknak, hogy nyugodtan végezhessék a munkájukat, akár 10-20 évig is, anélkül, hogy látványos eredményeket érnének el.
Mennyire függenek a kutatásaitok az orvostudomány fejlettségétől?
Abszolút, akár az amputációs műtétekről, az izmok szétválasztásáról, a fájdalomcsillapításról van szó. Ahogy a fogak esetében is lehet új fogat beültetni úgy, hogy beraknak egy fémdarabot az állkapocsba, és arra kerül a fog, egy művégtagnál is meg lehet csinálni ugyanezt. Ez egy orvostudományi fejlesztés, ami relatív sztenderd eljárásnak számít, specialista ugyan kell hozzá, de a megoldás végeredményben nem lehetetlen. Egy közvetlen interfész előállítása az agyhoz viszont más, mert ott alap kutatásokban van még hiányosság.
Ezek szerint van egy orvosi vagy technológiai áttörés, amit el kell még érni?
Rengeteg van belőle! Az egyik, hogy hogyan tudjuk rákötni a csontvázunkra a protézist úgy, hogy az hosszú távon se legyen problémás. Jelenleg ez úgy működik, hogy a csontba egy titánrúd kerül, és az kilóg a végtag végén, kvázi egy nyílt seb, ami nem aktív, nem vérzik, de azért így sem ideális, ha kilóg egy fémrúd az emberből. Ennek a megoldása nagyrészt az orvostudomány feladata.
A másik ilyen az idegrendszeren keresztül továbbított adatok feldolgozása, az agytól a protézis felé és vissza. Az, hogy ezeket a jeleket a test hogyan állítja elő, hogy utaznak ezek a jelek, és hogyan lehet ezeket mesterségesen előállítani, ez hatalmas kérdés. A perifériás idegrendszerünk által továbbított jelek 10 százaléka az, ami az irányító jel, ami eljut a végtagokba, a maradék 90 százalékot a visszafelé érkező érzékelő jelek teszik ki. Még az irányító jeleket sem tudjuk kiolvasni, és ez csak tíz százalék! A maradék kilencvenhez hozzá sem nyúltunk, olyan adatmennyiség van. Évtizedek munkája lesz ezt feltérképezni.
Milyen tudományterületek fejlődése húzza még magával a protézisek fejlődését?
Az az érdekes, hogy szinte minden. Ezért nagyon nehéz terület, mert annyi mindent kell megvalósítani egy ilyen rendszerben, meglehetősen szigorú keretek között. Minden jelentősebb technológia megjelenik benne. A protézis mozgatáshoz kell a robotika, ott az energiafelvétel kérdése, a motorok teljesítménye. Az eszközök tanításához kommunikálnia kell valahogy telefonnal vagy számítógéppel, amihez a Bluetooth például nem ideális, mert ezek a protézisek olyan szénszálas anyagokból készülnek, amik blokkolják a jelet. A mi cégünk volt az első, aki a protézisek területén olyan akksit készített, amit hajlítani lehet. Ha a téglatest alakú akksit akarok berakni egy rúdszerű alkar-protézisbe, akkor rengeteg helyet használok el. Ehelyett csináltunk hajlítható, lapos akksikat, amiket a protézis belső falához tettünk, így marad hely motornak.
Mekkora akksi kell egyébként egy kar működtetéséhez?
Változó, attól függ, hogy miket használunk, mert külön kell mozgatni a könyököt, a csuklót, és a kézfejet. Én általában a kézfejen egy nyitható-csukható kampót használok, mert a kampó kevesebb áramot visz, ehhez egy 3300 mAh kapacitású akksi 8 órára elég.
Ekkora akkumulátorok vannak a mobiltelefonokban is, nem?
Igen, de fontos megjegyezni, hogy azok az akksik általában alacsonyabb feszültséget adnak le.
Mennyi idő megtanítani egy robotkart arra, hogy mondjuk megfogjon egy csésze kávét?
A betanítás 1 perc alatt megvan, de azért azt is hozzá kell tenni, hogy jelenleg az embernek kell megtanulnia jól használnia a kart. Meg kell tanulnia azokat a mozdulatokat, amiket a protézis biztosan fel tud ismerni, tehát van egy gyakorlási időszak, amikor aktívan foglalkozni kell vele, de maga a használata gyors és egyszerű.
Valószínűleg mindenki megkérdezi, így mi sem térhetünk ki előle: mennyibe kerül egy ilyen robotkar?
Protézisfüggő, általában 15-20 ezer dollártól indul, és 300 ezer dollárig is el lehet jutni, szóval 5 és 100 millió forint között bármi lehet. És még ennél is lehetne többért, de az már teljesen felesleges.
Ez inkább filozófiai kérdés, mintsem technológiai, de lehet jobb protézist készíteni az eredeti, biológiai karunknál?
Még attól is nagyon távol vagyunk, hogy olyan eszközeink legyenek, amik egyáltalán megközelítik az eredeti végtagot! Azon gondolkodni, hogy hogyan lehet jobbat előállítani annál, mint amit az evolúció adott, olyan, mintha azon töprengenénk, hogyan lehet kolonizálni a Jupiter egyik holdját. Benne van a levegőben, de addig még 15 egyéb lépést kell megtenni.
Korábban a blogon volt már szó a technológiai fejlesztések és azok szabályozásának kérdéséről, szerinted kinek a feladata megmondani, hogy hol a határ?
Amíg az autók megjelenésekor nem voltak sebességhatárok, nem úgy kerültek piacra, hogy komplett szabályrendszer volt kidolgozva melléjük. Ahogy fejlődtek, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy az emberek túl gyorsan mennek velük, és ez balesetveszélyes, de a szabályozást nem a cégek és nem az emberek találták ki, hanem az államnak kellett közbelépni. Jelenleg annyira gyorsan történik a fejlődés, hogy nem tudja magát utolérni a rendszer. Ez viszont szerintem egy ponton le fog lassulni. Amikor óriáscégek magukat szabályozzák, az azért nem jó, mert nem lehet elvárni egy cégtől, pláne olyantól, ami nem egy ember kezében van, hogy ne a saját fejlesztését tekintse elsődleges érdeknek.
Amikor a Facebook vagy a Twitter behoz egy új szabályozást, ami látszólag a társadalmat védi, akkor azt nem azért hozza, mert egyetért vele, hanem mert nyomás alá került. Csak arra reagálnak, hogy mit kell csinálni, hogy védjék a profitot. Ezért jó, ha van egy független szabályozó szervezet, aminek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a szabályozott vállalatok profitot maximalizáljanak. Mi történne akkor, ha azt tapasztalnánk, hogy az emberek olyan robotkarokat akarnak, amivel meg tudják védeni magukat, mondjuk egy beépített sokkolóval? Azért nincsenek jelenleg morális problémák még ezzel, mert a technológia még nem tart itt.
Nem lenne célszerűbb előre gondolkozni, és szabályozni ezt, még mielőtt egyáltalán a fejlesztési szakaszba kerülnének ilyen megoldások?
Ha előre szabályozunk olyan esetekre, amik még nem léteznek, akkor több kárt okozunk, hiszen elzárjuk a fejlesztés és innováció egyik újtát. Ha az atombombától való félelmünkben szabályoztuk volna a fizikusok munkáját, akkor most nem ott tartanánk technológiában, ahol tartunk.
