Linkrothadás: furcsa és viszolyogtató kifejezés, de mi sem jellemzi jobban az internetet terhelő egyik fontos veszélyt, amire a legtöbben talán nem is gondolnának. De mik is ezek a halott hivatkozások és miért károsak?
Az internet alapvető működési elve nagyon egyszerű. Tegyünk fel tartalmakat különféle weboldalakra, és ezeket kössük össze linkekkel a megfelelő helyeken: a felhasználók elolvassák az adott cikket, hírt, véleményt vagy bármi mást, és ha részletesebben szeretnének tudni a dologról, esetleg a hír forrását, vagy valódiságának igazolását keresik, csak rákattintanak a megfelelő hivatkozásra, és máris repülnek arra az oldalra, amely további információkkal szolgál. Egyszerű és nagyszerű – legalábbis ennek tűnt a 90-es években, amikor a web használata kezdett általánossá válni, és megjelentek az első weboldalak, fórumok és egyéb online tartalmak. Csak hát, amire akkor még nem igazán gondolt bárki: az idő vasfoga bizony az internetet sem kíméli, és a jól kitalált, ide-oda linkelős rendszer mára bizony kezd követhetetlen káosszá válni.
Elveszett kapcsolatok
Tegyük fel, hogy ebben a cikkben használok egy hivatkozást – például a linkrothadással kapcsolatos kutatásról szóló anyagra mutatva, amelyet a Columbia Journalism Review szemlézett (egyébként nemsokára vissza is térünk rá). A hivatkozás mögötti cikk egyfajta igazolásként szolgál a mostani írásunkra, ráadásul kiegészíti és kiterjeszti azt, ezáltal a most minket olvasóknak szolgálhat biztosítékul arra, hogy nem csak valami légből kapott dologról írunk, ami zuhanyozás közben jutott eszünkbe. De nézzük, mi lesz mondjuk 2031-ben! Lehet, hogy tíz év múlva a Columbia Journalism Review már nem létezik jelenlegi formájában, mert mondjuk USA Press Association névre keresztelik át, és a cjr.org domain helyett az usapa.org domainre kerül át minden anyaguk. Aki véletlenül ekkor olvassa el a mi cikkünket, hiába kattint a hivatkozásra, egy nagy, kövér 404-es hibával találkozik majd, miszerint ott bizony nincs semmi. Azonnal megkérdőjelezheti a mi cikkünk valóságtartalmát is, de még jobb esetben is úgy kezeli majd, mint ami megbízhatatlan forrásokon alapul.
Ráadásul manapság már teljesen egyértelműen úgy használjuk az internetet, hogy nem közlünk teljes adatokat, a részleteket rábízzuk az online forrásunkra egy linkkel. Simán megtehetnénk mi is, hogy csak röviden leírjuk: baj van az elkallódó hivatkozásokkal, ha érdekelnek a részletek, olvasd el itt és itt. Ha egy cikk esetében ez még cikinek is számít, a fórumok és közösségi oldalak bejegyzései már rég így működnek, senki nem ír Lenin összes műveit megszégyenítő hosszúságú ódákat valamiről, inkább dob egy linket és ezzel elintézettnek tekinti a dolgot. Nem mellesleg rábízza magát és az általa közölni akart tartalom sorsát egy olyan “teleportra”, aminek a másik végén lévő “állomás” felett semmi kontrollja nincs: ezt bármikor módosíthatják, eltávolíthatják.
És tessék belegondolni, hány milliárd bejegyzés, komment és egyéb tartalom születik már naponta a weben, amelyekben linkek találhatóak. Hivatkozunk YouTube-videókra, Twitter-bejegyzésekre, online wikikre és egy csomó egyéb olyasmire, amelyek talán már holnap nem lesznek a helyükön. És akkor jöjjön most a fent említett tanulmány, amely megmutatja, mekkora is a linkrothadás problémájának léptéke – a végén pedig egy olyan, már-már konteó-szintű lezárás, ami még kellemetlenebbé teszi a jelenséget.
Mutogatunk valamire, ami már nincs is ott
A Columbia Journalism Review cikkének alapja egy kiterjedt kutatás, amelyet a Harward Law School végzett a linkrothadás jelenségének bemutatására. Az intézmény a The New York Times online híreit és cikkeit vette alapul, és 1996-ig visszamenőleg vizsgálták meg azt, hogy az írásokban szereplő hivatkozásoknak hány százaléka mutat még mindig valós tartalmakra. Több mint 550 ezer cikk átnézése után 2,2 millió környéki olyan linket azonosítottak, amely valamilyen külső oldalra mutat, ezeknek 72 százaléka volt olyan, ami nem csak egy főoldalra, hanem konkrét tartalomra irányított (tehát cikkre, hírre, közleményre, aloldalra és így tovább).
A vizsgálatból kiderül, hogy már a 3 évvel ezelőtti cikkekben is komolyan dolgozik a linkrothadás: a 2018-as tartalmakban a hivatkozásoknak már 6 százaléka bizonyult elérhetetlennek. 20 évre visszamenőleg pedig már csaknem a linkek háromnegyede, pontosan 72 százalékuk mutatott olyan helyekre, amelyek már nem léteznek. Márpedig egy olyan neves magazinnál, mint a The New York Times, a cikkek komoly forrásokon alapulnak, és 20 év azért nem nagy időtáv, simán rákeresnek még most is csomóan olyan eseményekre, amik akkor történtek. És ha valaki például a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal kapcsolatos írásokban talál olyan linkeket, amelyek már nem vezetnek sehová, hihetetlen könnyen dőlhet be különféle összeesküvés-elméleteknek, mondván, az eredeti híradásokat semmi nem igazolja. És ez még sajnos nem minden.
Trükkös háttérhatalmak
A linkrothadásnak nem csak az a következménye, hogy az egyre öregedő tartalmakból továbbkattintva hibákra és eltávolított tartalmak hűlt helyére bukkanunk. Vannak ugyanis olyan szolgáltatások, amelyek épp ezt a jelenséget igyekeznek kihasználni: az ilyen fél-legális szereplők ugyanis ügyfeleik kérésére felkutathatják a számukra releváns halott linkeket és olyan helyekre irányíthatják át azokat, ami jelenlegi céljaiknak megfelel. Példaként nézzünk mondjuk egy olyan fiktív esetet, amikor mondjuk 2017-ben bemutattak egy akkor nagyon népszerű okostelefont, és minden hír, teszt és egyéb cikk a gyártó oldalára hivatkozik. Ez a gyártó viszont mára megszűnt, esetleg nevet változtatott vagy beleolvadt egy másik cégbe, így a gyarto.com/szupermobil2017 link és hasonló társai már nem élnek. Viszont egy másik gyártó mindezt kihasználja, felkutatja az összes kapcsolódó hivatkozást, és az ide kattintókat átirányítja saját oldalára, ahol simán futtathat hirdetéseket kifejezetten a régi mobil tulajdonosaira célozva. “Önnek is ez a 2017-es mobilja van és már nem olyan, mint új korában? Vásároljon tőlünk újat!”
És persze ez csak a kezdet, hiszen a halott linkek mögé varázsolt új hivatkozásokkal elméletben azt is megtehetik a megbízók, hogy egy korabeli hírrel ellentétes véleményű tartalomra vezessék az olvasókat. Ha pedig azt nézzük, hogy ez a jelenség már rég túlmutat a hivatalos cikkekben elhelyezett linkeken, és érintheti a sokmilliárd közösségi bejegyzést, kommentet és egyéb, felhasználók által generált tartalmat, akkor láthatjuk, hogy a halott linkek néha holtukban is komoly gondot okozhatnak.
Sajnos ráadásul a szakértők szerint jelenleg nincs olyan módszer, amivel bombabiztosan lehetne küzdeni a linkrothadás ellen, hiszen ha megszűnik egy domain vagy egy aloldal, vagy megváltozik alatta a tartalom, az nem küld vissza automatikusan egy jelzést az összes rá mutató hivatkozásra, mondván, ez bizony már nem az, amire annak idején mutattál. Vannak persze kísérletek a webes tartalmak archiválására, a Wikipedia, a Perma.cc vagy a Wayback Machine más és más módszerekkel próbálkozik, de ez inkább csak amolyan muzeális jellegű megőrzést jelent, az ellen viszont nem véd, ha egy felhasználó rákattint egy pár éves tartalomban lévő hivatkozásra, majd hibára fut, vagy valami teljesen más helyre érkezik, mint ahová kellene. A linkrothadás tehát a jelek szerint velünk marad mindaddig, amíg az internet a jelenlegi formájában működik: nem szabad csodálkozni tehát, ha egy lekattintott link végén nem azt találjuk, amire számítottunk.
