40 éves a legendás Commodore 64

1982 augusztusában került a boltokba az a számítógép, amelyre minden gyerek (és sok felnőtt) vágyott közel egy évtizeden át. A Commodore 64 (avagy a cég logója miatt speciális rövidítéssel ismert C=64) a 80-as évek legnépszerűbb otthoni gépe lett és csak a PC-korszak taszíthatta le trónjáról… valamint saját utódja.

Kezdjük persze a megemlékezést kissé korábbról. A C=64 mögött álló cég története ugyanis 1958-ban indult, amikor Jack Tramiel Torontóban írógépeket forgalmazó és javító boltot nyitott, amelyet egy évvel később nevezett át, akkor még megmosolyogtatóan nagyzolóan Commodore International Ltd-re. A nemzetköziség abból adódott, hogy az invenciózus vállalkozó felvásárolt egy berlini céget és valóban igyekezett nemzetközi szintre emelni az írógépek mellett az irodafelszerelések és -bútorok kereskedelmét.

1965-ben Tramiel és új üzlettársa, Irvin Gould egy japán út során felfedezték az elektronikus számológépekben rejlő lehetőséget, és négy évvel később kiadták az első miniatürizált változatot: a C108-cal indult el a zsebszámológépek kategóriája. Ekkoriban még persze nem gyártottak mindent házon belül, a felhasznált integrált áramkörök például a Texas Instruments műhelyében készültek, és amikor a cég saját név alatt is elkezdett számológépeket gyártani, ideje volt új utakat keresni. A Commodore egyre bonyolultabb modelleket készített tudományos és oktatási célokra, elkészültek első, egyszerű programozást is lehetővé tevő számológépei is.

1976-ban jött a következő nagy lépés, amikor a Commodore már úgy vásárolt fel cégeket, hogy ezzel teljesen biztosíthassa, hogy termékeinek minden eleme házon belül készülhessen el. Ennek első, kézzel fogható eredménye a PET 2001 nevű modell, amelyet a vele egyidőben megjelenő Apple 2-vel a személyi számítógépek első generációjának tartanak. Érdekesség, hogy a név a Personal Electronic Translator rövidítése, bár persze nem annyira fordításra, mint inkább irodai feladatokra tervezték. Annak ellenére lett nagy siker, hogy az egybeépített monstrum még apró monitorral rendelkezett és egy olyan speciális billentyűzettel, amely nem követte a máig használatos, írógépekből eredeztethető billentyűleosztást. A következő modellek a PET 2001 feljavított változatai voltak: a CBM3000 és 4000 már a hagyományos billentyűsorrenddel könnyített, az 1980-as VC20 pedig az első olyan kísérlet volt, amely próbált az irodák mellett az otthoni felhasználóknak is vonzóvá válni. És ezután jött 1982-ben a kasszarobbantás.

Hatvannégy kiló, bájos

A Commodore 64 névre keresztelt új gép prototípusát először 1982 januárjában, Las Vegasban, a Consumer Electronic Show keretében mutatták be, de a sorozatgyártás csak ezután indult, ezért a C=64 indulását az augusztusi kiskereskedelmi start jelentette. És milyen start! A cég immár kifejezetten otthoni felhasználásra célozta be a gépet, ami az akkori mezőnyben újdonságnak számított (ugyanebben az évben hasonló stratégiával robbant be a piacra az Egyesült Királyságban a Sinclair ZX Spectrum). A Commodore vezetői úgy döntöttek, hogy a gép célközönségét azzal is markánsan kijelölik, hogy nem (csak) elektronikai üzletekben indítják útjára, hanem teljesen általános bolthálózatokban is elérhetővé teszik. Így aztán az akkoriban iskolás korú generáció a szüleit elkísérve már nem csokit vagy cukorkát akart a tej-kenyér-vécépapír mellé becsempészni a bevásárlókocsiba, hanem egy Commodore 64-et is, ami bizony végre számukra is felkínálta, hogy az otthoni tévére kötve kapják meg ugyanazt az élményt, mint amiért addig pénzdarabokat kellett egymás után egy játékterem gépeibe dobálni.

De mit is tudott maga a masina? A még VIC-40 munkanéven fejlesztett gépben újdonságként 64 kilobájtnyi memória dolgozott, ami már önmagában hatalmas előrelépés volt a kor számítógépeihez képest – még az ugyanabban az évben megjelent ZX Spectrum is csak 16 és 48K-s változatban létezett. Ráadásul a C=64-ben a 64K RAM-on felül volt még 20K ROM, azaz csak olvasható memória, amelyben a gép kezelésére szolgáló BASIC szoftver tanyázott.

A memória azonban még nem volt minden: újdonságnak számított, hogy a fejlesztők háromfelé választották a számítási és képalkotási feladatokra, valamint a hangképzésre szolgáló hardvert: a processzor egy 1 megahertz környékén működő MOS 6510 (később 8500) volt, ezt segítette a MOS VIC-II grafikus chip és egy különálló SID hangvezérlő. Ezáltal ugyan a processzor sebessége elmaradt a rivális ZX Spectrum Z80 chipjétől, de nem is kellett egyszerre mindennel foglalkoznia, ezáltal a gép teljesítménye összességében sokkal erősebbnek érződött. A 320×200 (illetve magas színkezelésű módban 160×200) képpontot kezelő grafikai egység kisebb négyzetekre, sprite-okra bontotta a képet, és azt is tudta, hogy minden egyes képpont külön színezhető legyen (a Spectrumon például egy sprite csak egy színt kaphatott, ami keményen megdolgoztatta a játékok grafikusait).

A SID hangvezérlő pedig igazi legenda lett, méghozzá azért, mert úttörő módon három különálló, mono hangcsatornát kezelt. Ezáltal a játékok és demók zeneszerzői már sokkal kifinomultabb “hangszerelést” tudtak összerakni, és a zene is sokkal tisztábban szólt, mint bármilyen zörgő-csattogó korabeli versenytárs esetében. A SID olyan szinten lökte előre a számítógépes zeneszerzést, hogy annak hatásai még a mai elektronikus zenében is érezhetőek, akkoriban pedig pattanásos programozókból és szobabillentyűsökből váltak ikonikus zeneszerzők, akik közül nem kevesen később ki is léptek a videojátékok mögül és elismert komponisták, elektronikus zenészek lettek.

A céhatvannégy hosszú tündöklése

A Commodore 64 a fenti stratégia miatt óriási sikerként indult: a nemzetközi piacon csak az Egyesült Királyságban és Japánban nem tudott a csúcsra törni, előbbi piacon a hazai Sinclair ZX Spectrum, utóbbin az ott gyártott NEC, Sharp, Fujitsu és MSX gépek foglalták el a trónt. Mindenhol máshol azonban bankot robbantott a C=64, és a cég is vastagon keresett rajta, előállítási költsége egy darabra vetítve 135 amerikai dollár környékén mozgott, míg kiskereskedelmi ára 595 dollár volt, amivel a versenytársakat is fejvakarásra késztették, ők egyszerűen képtelenek voltak ennyiből rentábilisra kihozni saját modelljeiket.

A gép sikerét nagyban elősegítette, hogy mivel más rendszerekhez képest egyszerűen és sokrétűen lehetett rá látványos szoftvereket fejleszteni, nagyon gyorsan hatalmas kínálat vette körül. Főként játékok és egyéb szórakoztató szoftverek készültek, kihasználva a minden addiginál jobb grafikai és hangi képességeket, de bőven voltak irodai és tudományos felhasználást célzó programok is. A jelenlegi statisztikák szerint több mint 23 000 különböző szoftver készült a C=64-re.

Emellett az sem volt elhanyagolható, hogy idővel kellemes ökoszisztéma nőtt a masina köré joystickekből, adattárolókból, de még kifejezetten Commodore-ra optimalizált megjelenítők is készültek, amelyek csak úgy mellesleg voltak képesek tévéként is működni. Az adattárolásban szintén a C=64 vitte a köztudatba a floppyt: egy külső egység csatlakoztatásával a megbízhatatlan és lassú magnókazettás betöltés helyett akár pár másodperc alatt a memóriába került a játék, ráadásul így lehetőség nyílt arra is, hogy egy több órás játékot ne egy ültő helyünkben kelljen végigvinni, hanem akár elmenthessük az aktuális állást floppyra és onnan folytassuk másnap.

Magyarországon is hihetetlenül népszerű volt a Commodore 64, méghozzá annak ellenére, hogy 1985-ig szerepelt az úgynevezett COCOM-listán. Ez egy 17 kapitalista országot tömörítő kereskedelmi megegyezés volt, amely a szovjet befolyás alatt álló országokba irányuló kereskedelmi embargót hirdetett, főként az aktuális csúcstechnológiát képviselő termékekre. Épp ezért az első években a C=64 is pótkerekek alá rejtve, vagy épp alkatrészekre szétbontva surrant be hozzánk, csak ’85 után vált legálissá a forgalmazás, ennek egy része a hazai Novotrade-en keresztül történt, de még mindig sokan a ritkán engedélyezett nyugati üzleti utakról, konferenciákról tértek haza egy-egy új géppel.

Szívünkben örökké…

A C=64 szinte a nyolcvanas évek végéig megőrizte vezető pozícióját a sorban érkező trónkövetelők mellett is, ráadásul egy ideig a Commodore saját új modelljei sem tudtak akkorát villantani üzleti szinten, hogy megszorongassák a ’82-es gép pozícióját. Az 1985-ben érkező Commodore 128 nevének megfelelően már két, lapozható 64 kilobájtos memóriaszegmenst kínált, emellett erősebb processzorral és áttervezett, vékonyabb gépházzal kínálták, mindemellett szinte teljesen kompatibilis volt az előddel. Üzletileg viszont a jóval drágábban készülő 128-as modellen kevesebbet tudott keresni a cég, és a vásárlók is sokszor a zsebbarátabb eredeti gép mellett maradtak. Szintén érkezett még egy Plus/4 nevű Commodore gép, amellyel a cég igyekezett a C=64 sikerét irodai környezetre áthúzni, ezt azonban nem igazán vitte el a marketing a célközönségnek, ezért sokan csak a csúcsmodell utódjaként akarták kezelni, majd csalódtak a másra kihegyezett eszköz teljesítménye miatt.

A Commodore 64 igazi trónfosztását egyrészt az anyacég új felvásárlása, az Amiga jelentette: miután az új részleg által tervezett első modellek szinte csak belső használatban terjedtek, az Amiga 500 és Amiga 2000 nevű gépek elindították a 16-bites gépek új korszakát. Az akár 640×512 képpontos felbontás, a 4096 színből egyszerre 32-t használni képes környezet, a minden addiginál kifinomultabb hangrendszer már szintet lépett a 80-as évek derekának mikrogépeihez képest, és mivel 1989-ben már bőven a C=64 nyitó árszintje alá csökkentették a kiskereskedelmi árát, az Amiga villámgyorsan terjedni kezdett, ezzel nyugdíjba küldve kiérdemesült elődjét.

Eközben a ’90-es évek elején az addig kizárólag irodai és tudományos feladatokra szánt, IBM (és IBM-kompatibilis) PC-k is kezdtek megerősödni, egyre-másra jelentek meg az új, részletesebb és színesebb monitortípusok, hangkártyák, perifériák, ezáltal az évtized közepére az új sláger már a PC lett, amely ráadásul képes volt arra, hogy egyszerre legyen a céges és otthoni felhasználók kedvence is.

A C=64 viszont méltósággal távozott: máig nagyon sokan emlékeznek rá kellemes nosztalgiával, a weben tucatjával találunk olyan PC-s emulátorokkal, amelyeken ma is futtathatjuk a Commodore gépére írt játékokat, ahogy még mindig akadnak olyan élő események, ahol SID chipekre írt zenék versengenek egymással. Időről időre pedig felbukkannak olyan kísérletek is, ahol a legendás gép alapján készült játékkonzolok formájában igyekeznek meglovagolni a retróhullámot. Most viszont lassan abbahagyom ezt a cikket, és fellövöm az emulátoron a Last Ninját, ma már ne keressen senki.