Mai összefoglalónkat egy mesével kezdjük a nem is túl távoli jövőből. Aztán elmondjuk, miért nem mese az egész, hanem egy ma még kissé furcsa pillantás abba, ami ránk vár néhány évtizeden belül.
2046-ot írunk. Miután az emberiség – ugyan az utolsó pillanatban, de sikerrel – gátolta meg a COBOL programozási nyelv miatti globális banki és egészségügyi rendszer összeomlását, egy párás tavaszi reggelen Julcsi kissé gyűrött arrcal áll köpenyben a teraszajtóban. Kezében a saját hologramos bögréje és épp a kedvenc New Yorki vertikális ültetvényéről származó, gőzölgő teáját kortyolgatja, amibe pár csepp, kiváló minőségű laborban termesztett mézet is tett, hogy szebben induljon a nap. A kerítésen túlról, épp csak a hallásküszöb felett, masszív kakofóniába fordul a légitaxik és privát elektromos minirepülők mesterségesen gerjesztett gyalogos-figyelmeztető dallama. Amikor Julcsi anno kiköltözött férjével Sopron külvárosába, kifejezetten élvezte ezt a reggeli kényszerkoncertet, mára azonban csak a szürke hétköznapok egyszerű és zavaró indulójává vált számára.
“A kutya megint eltűnt!” – fortyogott magában. Már legalább egy tucatszor kérte Ferit, a férjét, hogy javítsa meg a kerítés sarkában a lyukat, amit Fifi, a kutya rágott ki magának unalmában. “Vagy legalább megrendelte volna a VirtualPet mágneskerítést és akkor még deszkát foltozni se kellene neki: elég letenni az érzékelőket a kert sarkába és az AI intézi a többit, Fifi meg végre nyugton maradna… Hol van ez a kutya?”
“Hozzám!” – kiáltott. “Merre vagy Fifi?!!!? Ideje feltölteni az akkuidat! Fifi!!! Ne szórakozz! Nincs erre időm! Ha megint a házon kívül merülsz le, viszlek az újrahasznosítóba, nem foglak végighurcolni megint a fél városon! Fifi! Hallod?!!??”
Ebben a pillanatban egy boldog, már-már rajzfilmbe illő bioplasztik kutyafej jelent meg a lyukban, fülig mocskosan. Fifi, az egyik legújabb Sony robotkedvenc ismét a szomszéd telkén túrta fel a Peruból hozatott, méregdrága, nemesített futórózsákat, ami annak ellenére is kellemetlen volt, hogy a környéken amúgy mindenki imádta a kissé lüke, de hihetetlenül életszerű “villanyblökit”, ahogy Gyuresz a postás szólongatta a valóságoshoz megtévesztően hasonló géphangján a kutyát, miközben vidáman hordozta a csomagokat gyors kerekein. Az apró, újrahasznosított műanyag és titánkompozit testből kölyökkutya-hangú ugatások törtek fel, mintha mesélni akarna valamit gazdájának, miközben Julcsi a kutyaházba parancsolta a neveletlen robotcsemetét, hogy a molekuláris bio-ózon rendszer fertőtleníthesse a jószágot, mielőtt az belép a házba.
„A robotok nem emberek. A robotok állatok.”
A fenti kijelentés Kate Darlingtól származik, aki “Az új faj: Mit mutat az állatokkal kapcsolatos történelmünk a robotokkal kapcsolatos jövőnkről” című könyv szerzője, és nem mellékesen az MIT Media Lab egyik kutatója is. A szakértő nemrégiben egy online publikációban fejtette ki véleményét a mesterséges intelligenciával és a robotokkal kapcsolatban, és az itt elhangzott véleménye ihlette a bevezetőben olvasható rövid történetet is. Ebben egy nagyjából negyed évszázaddal későbbi magyar hétköznap reggelébe kukkanthatunk be, amikor már teljesen természetes a mindenféle méretű, formájú és funkciójú robot az átlagember környezetében is, legyen az Fifi a bohókás kutyakedvenc, vagy Gyuresz a robotpostás.
Kate Darlington szerint ugyanis el kell kezdenünk máshogy gondolkozni a robotokról és vele együtt a mesterséges intelligenciáról is, mert jelenleg valamilyen oknál fogva az emberiség nagy része (kivéve keleten, különösen Japánban) emberszerű, humanoid “lényként” ábrázolja a robotokat, ezáltal pedig óhatatlanul emberi jellemzőkkel és jogokkal ruházza fel őket. Számtalan sci-fi moziban harcolnak az önállóságért az androidok, vagy megbékélve a helyzetükkel, vagy kipusztítva az emberiséget, így Hollywood sem segít, hogy új etikai alapokra helyezzük a robotokat érintő alapvető kérdéseket. Mindeközben arról szólnak a hírek, hogy a jövőben (sőt sok esetben már a jelenben) milyen munkákat fognak elvenni tőlünk, emberektől az okos gépek, így ez az új etikai (és ezzel együtt többek között szabályozási, jogi) irány, amit a szerző felvet elsőre talán nehezen fogadható be, mégis van benne logika.
Ha bárki, a világ nyugati felén rákeres a Google-ben a “robot human interaction” (robot-ember interakció) kifejezésre, akkor érdemes megnézni a képtalálatokat: szinte kizárólag egymással szemben álló, kézfogó, szkanderező ember és humanoid robot párosokat láthatunk. Ezzel szemben, ha japánul, és esetleg fizikailag is Japánban tartózkodva keresünk ugyanerre a kifejezésre, akkor sokkal árnyaltabb képet látunk (szó szerint is és átvitt értelemben is): orvosokkal közösen dolgozó humanoid robot, családban, és/vagy hétköznapi szituációkban tevékenykedő gépek kerülnek elénk. Ez pedig jól mutatja, mekkora különbség van a szigetországi és mondjuk az európai, vagy amerikai mentalitás között, már ami a robotokat és megítélésüket érinti.
Darlington azonban még tovább megy. Szerinte a robotok, a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás olyan “eszközök” (angolul tool-ként hivatkozik rájuk, egyáltalán nem pejoratív, vagy degradáló értelemben), amik segítik az emberiséget, nagyon hasonlóan a hosszú évezredek alatt háziasított állatokhoz. Ahogy az állattenyésztés (és természetesen vele együtt a növénytermesztés) elindította a letelepedési folyamatot a bolygón, ahogy a macskák és a kutyák vigyázták és vigyázzák a kemény munkával megtermesztett és gondozott növényi és állati javakat, úgy fog segíteni az emberiségnek az AI és a robotika. Ráadásul az emberek többsége – még jónéhány kutató is – alapvetően rosszul értelmezi a mesterséges intelligencia “gondolkodását” és fejlődését. Egyfajta önálló tudattal rendelkező, vagy ezt az önálló tudati állapotot tanulással, önerőből elérni képes entitásként értelmezik, ami idővel sokkal okosabbá válhat, mint az ember. Pedig valójában a technológia még közel sem tart itt: az AI egyáltalán nem úgy tanul és fejlődik, mint ahogy egy gyermek megtanul járni (folyamatosan alkalmazkodva pl. a változó környezeti hatásokhoz), vagy ahogy egy kutyakölyök szobatisztává válik mondjuk a jutalmazás miatt. A mesterséges intelligencia szimplán még mindig nem képes erre, bármilyen fantasztikusak az elért eredmények. Ez olyan (ahogy a neves számítástechnikai tudós, Andrew Ng egyszer kifejtette), mintha már most azon aggódnánk, hogy a Mars túlnépesedik.
A delfinkommandó
Mint sok technológiai (és szinte bármilyen) fejlesztés esetében, a hadászati ipar komolyan épít a mesterséges intelligenciára és a gépi tanulásra, de aki azt gondolná, hogy a valódi állatoknak ma már nincs szerepe a csatatéren, az nagyon téved. A második világháborúban az amerikai hadsereg már galamb-vezérelt rakétákkal kísérletezett, de az orosz fegyveres erők is előszeretettel alkalmaztak pl. betanított oroszlánfókákat a víz alatti aknák felderítésére, valamint voltak olyan delfinkommandók, akik a testükre erősített fém kampókkal támadták meg az ellenséges búvárokat – bármilyen komoly morális kérdéseket is vet fel az ilyesmi. Aztán a mesterséges intelligencia és a robotika a 2000-es évek elején felszámolta ezeket a programokat… vagy mégsem?
2012-ben az amerikai haditengerészet elhatározta, hogy elkezdi leépíteni a tengeri emlősökre építő katonai programját és helyette 90 millió dolláros támogatással a robotika felé fordultak. Azonban a mai napig nem tudták teljes egészében lecserélni az állatokat: “A delfinek eleve rendelkeznek a tudomány által ismert legkifinomultabb szonárral […] Egy nap talán lehetséges lesz ezeket a küldetéseket víz alatti drónokkal teljesíteni, de egyelőre a technológia nem ér fel az állatokhoz.” – áll a projekt weboldalán.
Szóval a „robotállatokkal” kapcsolatos felvetések semmilyen szinten sem egyszerű kérdések, még annál is bonyolultabb válaszokkal. Mivel a fejlődés üteme miatt hamarosan mindenképp szükséges lesz ezen terület szabályozása, így lassan elkezdhetjük idomítani magunkat annak elfogadásához, hogy nem a robotok veszik el az emberek munkáját, hanem a tulajdonosi, befektetői, politikai és egyéb döntések azok, amik miatt sok ezer ember lesz munkanélküli. Az sem árt, ha el tudjuk kicsit engedni a disztópikus “a robotok és az AI úgyis kiírtja az emberiséget” jövőképünket, és akkor partnerként, segítőként is tekinthetünk ezekre az (aránylag) új és a mindennapi életünkbe egyre inkább bekúszó technológiákra.
