Ha valaki mostanában venne új PC-t, vagy felturbózná a meglévőt, a grafikus vezérlőknél akadhat el a folyamatban: vagy nem talál megfelelőt, vagy csak hiperdrágán tud vásárolni. De mi az oka ennek a hosszadalmas folyamatnak és mikor lesz végre vége?
Azok a felhasználók, akik egy kicsit is többre szeretnék használni a számítógépüket az Excel-táblák töltögetésénél és az internet pörgetésénél, esélyesen olyan gépre vágynak, amelyben az alapfeladatok ellátására képes, rendszerchipbe épített grafikus vezérlő helyett valamilyen dedikált videókártya működik. Természetesen a legfontosabb célközönséget itt a játékosok jelentik, de ugyanígy a grafikai- és videós szoftverek mágusainak is sokkal könnyebb dolga van, ha a speciális feladatokat a GPU veszi át.
Ahogy az első különálló kártyák óta – ami valamikor 1994 környékén, a 3dfx Voodoo idejére datálható -, megszokhattuk, hogy a legfontosabb gyártók nagyjából évente adnak ki új generációt, vagy legalábbis valamilyen erősen felturbózott változatot saját hardvereikből. Erre leginkább azért van szükség, mert a játék- és egyéb szoftverek egyre komolyabb feladatot rónak a grafikus egységekre, elég csak megnézni, milyen hihetetlen ugrást lehet tapasztalni akár néhány év különbséggel megjelent játékok kinézete között.
Nagyjából egy éve azonban úgy felborult az egész piac, mint kerekét vesztett dömper a sáros homokozóban. Egyrészről azt lehet látni a techmédiában, hogy egyre jobb és ügyesebb kártyákat harangoznak be a gyártók, közben pedig a másik oldalon azt tapasztalhatjuk, hogy a boltokban hiánycikknek számítanak még az előző generációs modellek is, ahol pedig mégis előfordul valamennyi, azokat sokszoros áron kínálják. Ennek nyomán persze “elszállt” a használtpiac is, és néhány éve vásárolt kártyákat is akár eredeti vételáruk duplájáért tesznek fel az apróhirdetési oldalakra. Szóval akkor… hogy is van ez?
Kezdjük az alapokkal!
Ahhoz, hogy megérthessük a videókártyák mai piacát, gyorsan nézzük át a jelenlegi helyzetet. Ugyan a hőskorban még több gyártó igyekezett újabb és újabb grafikus chipeket (GPU-kat) fejleszteni, ez az elmúlt évtizedre gyakorlatilag két vállalat, az NVIDIA és az AMD küzdelmévé változott. Ez a két gyártó felelt a friss chipek megtervezéséért és a referencia-modellek elkészítéséért, majd pedig a “klasszikus” hardvergyártók az ASUS-tól a Gigabyte-tól és az MSI-tól egy tonna távol-keleti noname versenytársig ezek alapján készítették el saját kártyáikat, amelyekkel a boltokban találkozhattunk.
Az NVIDIA-AMD tandem az elmúlt években is szórta szépen az új GPU-kat, a fejlesztéseket ráadásul egészségesen pörgette fel, hogy a felhasználók már-már hitvita szintjén álltak egyik vagy másik gyártó mögé. Az utóbbi években nagyjából beállt az arány piaci részesedés tekintetében kétharmad-egyharmad szintre, ahol az NVIDIA GeForce sorozatú hardvereit visszafogott sikerekkel támadták az AMD Radeon vezérlői. Ahogy a központi processzorok (CPU-k) esetében az Intel és AMD versenyében is láthatjuk, a GPU-knál is két fő irányelv mentén fejlesztenek, az egyik a teljesítmény, míg a másik a gyártástechnológia minél komolyabb miniatürizálása, amelynek leginkább a fogyasztás visszafogásában van szerepe. Emellett pár éve az NVIDIA egy olyan technológiai újítással is tovább növelte előnyét, amely a játékokban és egyéb szoftverekben a valós időben előállított fény kezelését tette valósághűbbé: a ray-tracingnek nevezett technológiára épülő új sorozatokat a korábbi GTX helyett már RTX néven adják ki. Az AMD is dolgozik hasonlón, de ezzel közel két éves hátrányban van a nagy vetélytárshoz képest.
Lényeg a lényeg, az új technológiák miatt mindkét gyártó szinte havonta jelent be egy-egy új modellt, amely valamilyen szinten többet tud az elődjénél, vagy éppen olcsóbb árkategóriában is elérhetővé teszi a technológiát. Mindez jól is hangzik, hiszen a sajtóközleményekben akár 150-300 eurós árszintek is elhangzanak. Ebből pedig az egységsugarú felhasználó annyit szűrhet le, hogy az élet csodaszép, a jelenleg már kissé döcögős konfigurációját akár 80-100 ezer forintból megfeleltetheti a legmodernebb játékok és szoftverek igényeinek. Aztán ránéz a boltok árlistájára, és lábon hord ki egy infarktust, ugyanis itt, ha egyáltalán látszik készleten néhány darab az újdonságokból, már akár 250-400 ezer forintos árcímkéket talál.
Az 1. számú ok: naná, hogy a világjárvány
Ha “bűnbakokat” keresünk az iszonyatos hiányra és az emiatt egekig srófolt árakra, nem feltétlenül a GPU-gyártókat, vagy a sorban utánuk következő hardvergyártó cégeket kell elátkoznunk. Érdemes tudni, hogy sem az NVIDIA, sem az AMD nem saját maga gyártja az általuk tervezett chipeket, hanem ugyanúgy bérgyártókat használ, mint a tech-piacon annyi más szereplő.
A legtöbb alkatrész a tajvani TSMC félvezetőgyártó üzemeiből kerül ki – ők azok, akik PC-s és mobil CPU-któl kezdve egy tonna más chiphez gyártják az alapokat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezen egy cég látja el a techvilág szinte minden igazán nagy szereplőjét. A TSMC valahol saját erejének csapdájába esett, hiszen annyira fejlett a gyártástechnológiája, hogy még a mostanában vergődő Intel is a tajvaniakra bízta a legújabb, 5 nanométeres chipjeinek elkészítését. Ott állnak tehát azzal, hogy sok-sok milliónyi rendelést kell legyártaniuk és kiszállítaniuk – miközben jött az a bizonyos Covid-19. A távol-keleti ellátási láncokat nagyon komolyan érintették a kijárási és utazási korlátozások, egyrészt a félvezetőkhöz szükséges alkatrészek kezdtek hozzájuk nagyon lassan csorogni, majd jött az, hogy a gyári munkások sem tudtak az addigi gyakorlat szerint bejárni, végül pedig ők maguk is csak lassan és nehézkesen tudták megoldani a kifelé szállítást.
Mellettük persze vannak még félvezetőgyártók a világon, többek között a Samsung is egyre komolyabb a színtéren, de a GPU-khoz szükséges hátteret technológiailag még mindig a TSMC biztosítja a leginkább minőégi módon, másrészt a Samsungot és mindenki mást is pontosan ugyanígy érintett a járványhelyzet, tehát nem tudták átvenni a tajvaniak édes terheit.
Szóval ez itt az első ok: hiába tervez csodásabbnál csodásabb új GPU-kat az NVIDIA és az AMD, ha ezután a gyártók képtelenek elegendő alkatrészhez jutni és teljesíteni az egyre növekvő vásárlói igényeket. De persze van itt még más is.
A 2. számú ok: a fiúk a bányában dolgoznak
Oké, az odáig stimmel, hogy a videókártya, vagy a GPU neveiben eleve ott van a fő felhasználási mód, a grafika, a képi feldolgozás. De jó ideje egyáltalán nem csak erre használják a technológiát a világban. A GPU tulajdonképpen ugyanolyan adatfeldolgozó processzor, mint a számítógépek központi egysége, csak felépítése miatt sokkal alkalmasabb a grafikai számítások elvégzésére… is. Az elmúlt évtizedben azonban beindult a kriptopénzekhez kapcsolódó őrület, ahol a virtuális fizetőeszközöket bonyolult és viszonylag költséges módon “bányásszák”, azaz komoly számítási kapacitás felhasználásával állítják elő szerte a világon. Az első időszak útkeresését követően pedig kiderült, hogy a GPU-k architektúrája sokkal jobban alkalmas a kriptopénz-bányászatra a CPU-knál.
Egy igazán jól működő bányászgépben tehát nem is a CPU-kat vagy a rendszermemória méretét kell az egekig srófolni, hanem tele kell tömni grafikus vezérlőkkel, amelyek itt egyáltalán nem játékokat és videókat “hajtanak meg”, hanem Bitcoint, Ethereumot és ki tudja, még milyen egyéb virtuális valutákat ásnak ki a digitális földből.
Épp ezért az elmúlt években a játékosok és egyéb PC-építők szinte egyik pillanatról a másikra olyan helyzetben találták magukat, hogy a bányászok elhappolták előlük a videókártyákat, a készlethiány pedig érthető áremelkedésekhez vezetett. Az NVIDIA és az AMD persze igyekezett és azóta is igyekszik többféle módon enyhíteni a folyamatot – egyrészt a referencia-kártyákat nagyon olcsóra árazza, valamint egyes esetekben megpróbálja úgy korlátozni a GPU-k működését, hogy bányászatra ne legyenek alkalmasak. Sajnos azonban a gyakorlatban egyik módszer sem ér túl sokat.
Hiába olcsó egy alap NVIDIA- vagy AMD-kártya, ha a fent említett gyártói kapacitás-hiány miatt csak lassan és nagyon kis számban csorog a hardvergyártóktól az új készlet. Eközben pedig a korlátozásokat különféle trükkökkel ki lehet játszani, így végül továbbra is az a helyzet áll elő, hogy nincs elég kártya a piacon, annak is a nagyját lenyúlják a bányászok, ami pedig marad, már tényleg embertelen árakon kerül a boltokba.
Érzékeltessük mindezt két kirívó példával! Amikor az NVIDIA megjelentette az RTX 30XX sorozatú modelljeit, a 3070-es kiadás listaára 499 dollár volt (ez “szárazon” átszámolva a bemutató időpontjában 140 ezer forint körül járt), a legerősebb, 3090-es modellt pedig már valóban húzós áron, 1499 dollárért (tavaly szeptemberben nagyjából 440 ezer forintért) jelentették be.
Namármost, erre ugye nálunk még némi vám és egy elég combos ÁFA is kerül, időközben a forint-dollár árfolyam is csúnyán fájó hasast ugrott, valamint a fenti folyamatok is komolyan befolyásolták a dolgokat. Épp ezért, ha most megnézzük egy hazai boltban a két említett kártyát, sikítva toporzékolós eredményt láthatunk. Egy 3070-es kártya 430 ezer forintnál jár (tehát szinte ott, ahol tavaly a legerősebb, 3090-es), míg a 3090-es csúcskártya ára… tessék kapaszkodni… közel 1,2 millió forint.
Még egyszer leírjuk, mert magunk sem hisszük el. 1,2 millió forint egy videókártyáért. És akkor ugye még nem számoltuk bele azt a 300-400 ezer forintot, amibe egy ehhez megfelelő méretű PC-t tudunk építeni. Agyrém.
Hol a kiút, és főleg mikor?
A fentiek miatt egyelőre senki nem tanácsolja, hogy a legújabb generációs videókártyákból akarjunk vásárolni. Ennek több egyéb oka is van a brutális ár és a készlethiány mellett. Egyrészt a legújabb játékok egy része ugyan tényleg csodaszépen mutat ezen a generáción, de azért a grafikai beállítások bigyózgatásával, egyfajta “medium” beállításon bőven élvezhetőek maradnak még akár két generációval korábbi hardveren is.
Aki esetleg azon gondolkozna, hogy használt termékeket vásárol, szintén nincs jó hírünk: a hirdetők tökéletesen tisztában vannak az új árakkal és a hiánnyal, ezért az eredetileg még jóval olcsóbban megvásárolt kártyáikat is a pofátlanság határát súroló összegekért kínálják. Ahhoz pedig eleve nagy szerencse szükségeltetik, hogy ne egy olyan kártyát fogjunk ki, amelyet nem egy játékgépből szereltek ki, hanem az elmúlt évet a lehetőségek határáig kihajtva egy bányászgépben robotolta végig.
Vannak persze gyártói oldalról amolyan “ideiglenes” kiadások, az NVIDIA például az eggyel korábbi architektúrára építve adta ki a GTX 16XX modelleket, ezek azonban szintén elszállt árakon értek a boltokba, másrészt a legtöbb esetben nem adnak akkora minőségi ugrást, amiért megérné leváltani a meglévő kártyáinkat.
Szóval sajnos egyelőre csak azt a tanácsot tudjuk adni, hogy ha nem iszonyúan, eszméletlenül és égetően szükséges a kártyacsere vagy a gépépítés (mondjuk azért, mert egy szerencsétlen túláram miatt elfüstölt a régi), inkább várjunk – még akkor is, ha ez jóval többet jelent heteknél vagy akár hónapoknál. Ha pedig mindenáron a legújabb látvány mellett szeretnénk játszani, próbáljuk ki a streaming-megoldásokat, mint amilyen a GeForce Now vagy a Google Stadia, itt ugyanis a háttérmunkát nem a saját gépünk hardvere, hanem a szolgáltató felhős infrastruktúrája végzi. Aztán, ahogy az a Holló című kultfilmben is elhangzik, “nem eshet örökké” – illetve, pont fordítva: talán végre esni fog a videókártyák ára és több is lesz belőle a polcokon. Addig pedig várunk, kissé csappanó türelemmel.
