Hangzatos hírként közölte november végén az Európai Parlament, hogy a képviselők nagy többséggel megszavazták: kötelező lesz az elektronikai eszközökre ráírni annak várható élettartamát. Érdemes végiggondolni: döntő fontosságú győzelem-e mindez a tervezett elavulás ellen?

Franciaországban, ahol a tervezett elavulás ellen talán a legerősebb volt a társadalmi felháborodás, 2021 januárjától kötelezővé teszik a javíthatósági besorolást. Mindez annyit jelnet, hogy az elektronikai termékek gyártóit a garancia és javítási idő szabályainak betartásán túl arra is kötelezik, hogy azt is közöljék: az adott termék várhatóan mikor romlik majd el először, illetve mikor várható majd az első szervizbe vitele.

Nem véletlen, hogy éppen Franciaország a pionír e szabályozásban és jogszabályi szigorításban, mivel a franciák korábban két, hasonló témába vágó ügybe is látványosan beleálltak. Mindkettő nyomozásokkal, valamint jelentős publicitással keresett bizonyítékokat a gyártók által előre tervezett elavulásra.

Az egyikben a számítógépes nyomtatóipart szorították sarokba azzal, hogy kiderítették és bizonyították is, hogy egyes gyártók előszeretettel integráltak a modelljeik vezérlő áramkörébe egy-egy speciális chipet, és programoztak bele olyan parancsot, mely bizonyos oldalszám kinyomtatása után leállította a gépet. Vagy akkor is festékhiányt jeleztettek a gépekkel, amikor a patronok még nem is ürültek ki teljesen. A magyarázatok pedig, miszerint a gépek optimális működési tartományának fenntartása érdekében van szükség efféle korlátozásokra, sok kétséget hagytak maguk után.

A másik nyomozás kifejezetten egy bizonyos gyártó ellen irányult, és azt tudakolta, hogy a világszerte ismert vállalat népszerű mobiljait és tableteit egy-két év használat után, a szokásos szoftverfrissítés során valóban lelassítják-e. Erre a cégre azóta is rendre vetődik efféle árnyék, legutóbb a mobiltelefonok akkumulátor-vezérlésébe “piszkáltak” bele – kiderült, hogy az új modellek megjelenése után a korábbi telefonok indokolatlanul gyorsan lemerülnek, illetve töltési problémákat produkálnak – azt sugallva a készülék tulajdonosának, hogy ideje a telefonját újabb modellre cserélni. A gyártó ugyan igyekezett ismét megmagyarázni, hogy a gyárilag előidézett hatékonyságromlásnak igenis van értelme, de végül, mielőtt túl nagy lett volna a balhé, soron kívül készülékeket cserélt és programot korrigált.

A francia hatóságok mindkét esetben találtak közvetett és közvetlen bizonyítékokat is, de a kilátásba helyezett globális, illetve személyes felelősségmegállapításra végül, legalábbis nyilvánosan, nem került sor. A változást azonban így is kikényszerítették az országban, és hamarosan mindez általános lesz az egész Európai Unióban is – nem csak földrajzi értelemben, de a termékkört tekintve egyaránt. Az EU ugyanis az egyes cégek egyes termékeit illető nyomozások és pellengérre állítások helyett átfogó változtatást célzott meg. Ahogyan az e kérdéskörnél lényegesen jelentéktelenebb – de hasonló módon szent tehénként tisztelt, és sokáig érinthetetlennek tartott – roaming díjak rendszabályozása esetében tette: az általános szabályozási lehetőségekre fókuszált. Ennek eredménye, hogy láthatóvá kell tenni a termékeken, hogy nagyjából mennyi időn belül lesz esedékes az első szervizelés, illetve, hogy mennyire okoz nehézségeket a készülék javítása.

Itt a tervezett elavulás korszakának vége?

A több mint 100 éve izzó villanykörte története mindenki előtt ismert: a kaliforniai Livermore 6. számú tűzoltóságán az elmúlt 120 évben csak háromszor (1903-ban, 1937-ben és 1976-ban) kapcsolták le ideiglenesen az egykori Shelby Electric által gyártott izzót, amely 1901 óta zavartalanul és hibátlanul ellátja a feladatát: folyamatosan világít. A Centennial Light Bulb (Százéves Villanykörte) történetében az a tény azonban ritkán kerül elő, hogy az egykor 60 wattos izzó ma már csak pislákol; alig több mint 3 wattra képes, így az eredeti funkcióját nem is tudja betölteni. Ettől még az összeesküvés-hívők egyik leggyakrabban hivatkozott ellenpéldája a tervezett elavulásra.

A tervezett elavulás fogalomként a majd’ száz évvel ezelőtti, 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválsághoz kötődik. E gazdasági időszak hosszú távon egy nagy újraindítást és újratervezést eredményezett, az így is némileg leegyszerűsített tapasztalata pedig az, hogy a világgazdaság azért is omlott össze, mert a gépek ipari forradalma „túl jó volt”. Olyan magas szintű termelékenységet képviselt, mely tartós és időtálló termékekkel tömte tele a piacot, ahol azokra éppen az elnyűhetetlenségük miatt lett kicsi a kereslet. Ebbe a modellbe került be az a tényező, amely a tömegtermékek megszerzésének ciklikusságát, ismétlődését idézte elő azzal, hogy a gyártók korlátozták a termékeik élettartamát.

Nehéz egyértelműen bizonyítani, hogy mindezt szándékosan, és elősorban az egyes termékek elavulására, valamint a fogyasztás fenntartására apellálva építették-építik be a termékekbe. Maga a tervezett elavulás ugyanis az egyre olcsóbb, egyre nagyobb fogyasztói tömegeket megcélzó termelésben is központi elem, ahogyan a folyamatos fejlesztésnek és innovációnak is az egyik kulcsa. Sőt, ezeken keresztül akár a mind alaposabb anyagismerettel is szoros összefüggésbe állítható. Kár volna vitatni például, hogy e logikának nincs köze a személyi számítógépek elterjedéséhez: a 2-3 évente újabbra, gyorsabbra cserélt felső kategóriás PC-k és laptopok ma is nagyjából annyiba kerülnek, mint anno az első személyi számítógépek. A kérdésnek, hogy érdemes volna-e örökéletű PC-ket gyártani, végső soron nincs is értelme. Ha még mindig működne az összes eladott Commodore-64, vajon használnánk őket a mindennapokban? Persze, hogy nem: a tudásuk és erejük elhanyagolható a mai számítógépek, de akár egy belépő kategóriás mobil viszonyításában is.

De nézzük a dolgok másik oldalát: a statisztikák szerint az elromlott eszközeinknek még a felét sem javítjuk meg, a kidobált hulladék pedig a legtöbb esetben valamilyen harmadik világbeli ország elhagyatott területein köt ki, súlyos környezet- és egészségkárosító következményeket okozva. 2017-ben a világ mind a 7 milliárd lakójára fejenként 12 ezer kilónyi anyagfelhasználás jutott, melynek zöme aztán “a kukában végzi”. Tessék ebbe még egyszer belegondolni: minden egyes ember egy évben 12 ezer kilónyi olyan anyagot használ, amely végül használhatatlan és sokszor káros ballasztként terül szét a bolygón.

Mivel valós veszéllyé vált, hogy az emberiség egyszerűen belefulladhat a saját szemetébe a döntéshozók is elfogadják, hogy ideje lecserélni az utóbbi generációk életvitelét alapvetően meghatározó “Egyszerűbb a régit kidobni és újabbra cserélni” gyártói és fogyasztói filozófiát, mentalitást és gyakorlatot. Más kell, valami sokkal kooperatívabb és újrahasznosító szemléletű.

Amit ma megveszek, működik holnapra?

A fent említett szemléletváltás egyik fontos lépése, hogy az Európai Parlament november végén 395 igen, 94 nem és 207 tartózkodás mellett megszavazta az úgynevezett Javításhoz való jog (Right to Repair) nevet viselő határozatát. A döntés egyrészt azt jelenti, hogy a termékekre olyan információs, tájékoztató matricának kell kerülnie, amely egyértelmű információval szolgál a termék iránt potenciálisan érdeklődők számára a javíthatósággal kapcsolatban; másrészt viszont azt, hogy az új szabályozás betartása az egész Európai Unióban kötelezővé válik.

A vevő tehát ezáltal pontosan tisztába kerülhet azzal a termék kiválasztásakor, hogy mire számíthat az eszköz életciklusával kapcsolatosan, és dönthet úgy, hogy a bóvlit, a rossz előjelekkel ijesztgető készüléket nem teszi a kosarába. Itt érdemes megjegyezni, hogy az EU döntéshozói nem vállaltak nagy kockázatot, amikor a témát napirendre vették. Korábbi felmérések szerint ugyanis az uniós polgárok 77 százaléka inkább megjavíttatná az elromlott eszközét csere helyett, 79 százalékuk pedig kötelezné a gyártókat a fenti információk közlésére.

A kereskedelmi forgalomba kerülő elektronikai készülékek gyártóit az EU arra kötelezi, hogy a termékeiken külön címkén, egyértelműen és világosan tüntessék fel a szervizelésre vonatkozó legfontosabb információkat. Azt, hogy ezt mikortól lesz érvényben, és mikortól köszön majd vissza a termékinformációs adatsorban, vagy egy prospektusban lévő táblázatban, pontosan nem tudni. De az elhallgatott szavatossági adatok napjai meg vannak számlálva. A parlamenti szavazás eredményének ismeretében az Európai Bizottságnak ki kell dolgoznia a részleteket, és azokat határozatba rendezve ki kell hirdetnie. Annyi már bizonyos, hogy az információs adatlapoknak tartalmaznia kell majd a termék becsült élettartamát, valamint azt, hogy mennyire könnyű vagy nehéz a szerkezet javítása. A javíthatóság mértékének jelölése egy pontrendszer szerinti besorolást jelent majd, és azt mutatja meg, hogy a gyártó szerint hány évig nem kell majd a szervizeléssel bajlódni. Hogy ez aztán mennyire lesz pontos, követhető, és egyes esetekben szankcionálható, az még a jövő zenéje, de a változás elkezdődött, és ez a legfontosabb.