Gordon Moore nevét talán kevesen ismerik, pedig az ő úttörő gondolkodása nélkül talán nem lennének olyan számítógépek és mobilok, amilyeneket manapság már alapvetőnek veszünk. Az általa kimondott “törvény” évtizedekig határozta meg a chipgyártást, valamint ő és társai csináltak Szilícium-völgyet egy kaliforniai vidékből.
Néha a történelemmel foglalkozó oldalakon bukkannak fel olyan képek, amelyek több szobányi számítógépeket és tonnás háttértárolókat mutatnak be a 40-es évekből. Akkoriban mindenki úgy gondolta, ezek a monstrumok ugyan fontosak lesznek a világ fejlődésére, de mindig ilyen hatalmasak lesznek, és többek között a méretük, hozzáférhetetlenségük miatt csak a tudósok és hozzáértők titkos játékszerei maradnak. Ehhez képest ma mindenki olyan telefonnal a zsebében mászkál, ami önmagában egy apró számítógép, a laptopjaink és PC-ink pedig akár teljes virtuális világokat mutatnak meg bárkinek a kisiskolás gyerektől a 90 éves nagyszülőig. Ehhez a fejlődéshez egy komoly szemléletváltás kellett az 50-es évek végén, amelynek egyik legfontosabb szereplője a napokban, 94 éves korában elhunyt Gordon Moore volt.
A kezdetek, avagy a kondenzátorok elárulása
Morore 1954-ben szerzett doktori fokozatot a Caltechen kémiából és fizikából, két évvel később pedig bekerült a Shockley Semiconductor nevű cégbe. Ennek tulajdonosa a tranzisztorok és félvezetők kutatásáért Nobel-díjat is kiérdemlő William Shockley volt, aki viszont nagy ötleteit nem tudta továbbfejleszteni, és Moore, valamint több kollégájának javaslatait sem igazán fogadta meg. Épp ezért Moore és hét munkatársa egyszerre mondott fel, hogy aztán saját céget alapítsanak. A Fairchild Semiconductor létrejöttét Shockley személyes sértésnek vette, a távozókra rá is ragadt “az áruló nyolcas” jelző, de ez egyáltalán nem gátolta meg őket abban, hogy pár éven belül lekörözzék egykori munkaadójukat (aki nem is bírta a versenyt, és hamarosan csődbe ment).
A szinte teljesen alapokról, egy üresen álló ipari épületben induló új cég három évig dolgozott azon, hogy a számítógépek és egyéb elektronikai eszközök óriási méretét alapvetően meghatározó félvezetőket miniatürizálni tudják, és 1960-ban készen is álltak az első olyan szilícium-alapú integrált áramkörével, amely már alkalmas volt a sorozatgyártásra. Durva belegondolni, hogy ez az alapanyag, és maga a technológia ugyan hihetetlenül finomodott azóta, de lényegében ugyanarra az ötletre épül ma is, mint 63 éve – nem is véletlen, hogy a San José város körül, a San Francisco-i öböl környékén fekvő Santa Clara-völgyet azóta is Szilícium-völgyként emlegetik, és az amerikai informatikai üzletág központja.
Maga a Fairchild egyébként szintén csak ugródeszka volt: Moore és egyik “áruló” társa, Robert Noyce elégedetlen volt a tranzisztor-üzletágra jutó költségvetéssel, így 1968-ban megalapították az Intelt – azt a vállalatot, amely ma is a chipgyártás óriásának számít. Érdekesség egyébként, hogy két magyar származású partnert találtak a vállalat létrehozásához: Andy Grove, aki több évtizeden át vezette a céget, Budapesten született Gróf András István néven és 1956-ban menekült családjával az Egyesült Államokba. A világ első kereskedelmi forgalomban kapható mikroprocesszoráért, az Intel 4004-ért felelős csapatot pedig egy Leslie L. Vadász nevű szakember vezette.
A Fairchildnek az Intel létrejötte mellett komoly katalizátor-szerepe volt az iparágban: innen rajzottak ki a Szilícium-völgy legnagyobb cégeinek alapítói és ötletgazdái. A Fairchildren, azaz a Fairchild gyermekei néven emlegetett szakembereknek köszönhető közvetlenül vagy áttételesen olyan óriások létrejötte, mint az AMD, az Apple, az Amazon, a Google vagy a Sun Microsystems. Na de térjünk is vissza Moore-hoz, akinek az eddigi tevékenysége mellett még volt egy máig érvényes húzása.
Az a bizonyos törvény
Gordon Moore karrierje innentől az Intelnél folytatódott alelnöki, elnöki, vezérigazgatói pozíciókban, de aktív korszakának végén is maradt az igazgatótanács elnöke, később tiszteletbeli elnöke. A vállalat sokáig főként a memóriamodulok gyártására koncentrált, és a 80-as évekre fokozatosan lettek a processzorgyártás vezetői.
Azt viszont talán még azok sem tudják, akik magát a fogalmat ismerik, hogy ő áll az úgynevezett “Moore-törvény” mögött, ami egy érdekes vezérelv a számítástechnika elmúlt évtizedeiben. Eredetileg nem is törvénynek szánta, hanem egy előrejelzést alkotott meg még 1965-ben, amit aztán később a szakma kiáltott ki törvénynek. A jóslat lényege az volt, hogy a chipekben az egy négyzetcentiméteren elhelyezhető tranzisztorok száma évente duplázódni fog. Ezt 1975-ben, a fejlődés ütemét látva módosította kétéves ciklusokra, és ez azóta is meghatározza a hardveres világ működését. Az persze jó kérdés, hogy valóban egy technológiai alapigazság született-e meg, vagy egy idő után maga az iparág idomult kényelmesen a kétéves fejlesztési ciklusokhoz, de a tranzisztorszám növekedésének mértéke a mai napig nagyjából igaz maradt. Manapság egyetlen processzorban milliónyi apró félvezető dolgozik – az alkatrészeket manapság már nanométeres eljárással készítik, ami nem csak a gépek méretének csökkenését eredményezi, de azt is, hogy ugyanakkora vagy akár egyre nagyobb teljesítményt egyre kisebb áramfelvétellel lehet elérni.
Csak mostanában kezdett felbukkanni az a nézet, hogy a chipek fejlesztésének üteme lassulásnak indult, mert a technológia szép lassan eléri a határait (egész egyszerűen a szilícium, mint alapanyag fizikai tulajdonságai miatt, de az elmúlt évek világjárványa és gazdasági visszaesése is hozzájárult a félvezetőipar lassulásához).
Mindenesetre az tagadhatatlan tény marad, hogy egy 1982-ben megjelent ZX Spectrum vagy Commodore 64 teljesítményét manapság már nagyon sokadik hatványon felülüti egy átlagos laptop vagy akár mobiltelefon tudása. Simán lehetséges, hogy ha Moore és társai annak idején nem sokallnak be a hagyományos tranzisztorokat fejlesztő első munkahelyükön, teljesen máshogy alakul az egész iparág, és még jó ideig böhöm nagy “szekrények” jelentették volna a számítógépet világszerte egy maroknyi tudós számára.
Gordon Moore egyébként az ezredforduló után lassan kivonult az aktív szerepvállalásból, és inkább feleségével közös alapítványukat pátyolgatta: ezzel tudományos, egészségügyi és környezetvédelemmel kapcsolatos projekteket, felsőoktatási intézményeket támogattak, a szervezet csupán ösztöndíjként évente 300 millió dollárt osztott szét még tavaly is. A szakember élete során megannyi díjat és elismerést kapott, ráadásul még életében el is neveztek róla két díjat. Az “áruló nyolcas” többi tagját is túlélve hunyt el 94 évesen.
