A PC-k központi egységeinek terén az Apple sokáig külső forrásra volt utalva, két éve azonban újra saját útra lépett, és idén már a második generációs lapkával szereli legfrissebb MacBookjait. De vajon bevált a különutas megközelítés?
Kezdjük egy kis történelemmel: az Apple személyi számítógépei a 80-as években még a Motorola 68000 processzorcsaládra alapoztak, majd 1991-ben az IBM és a Motorola fejlesztőivel közösen dolgozták ki a RISC-alapú PowerPC architektúrát, így gépeiket egy ideig a harmadrészt házon belül készülő processzorokkal látták el. 2005-ben azonban a vállalat bejelentette, hogy felhagynak az addigra kimerülőben lévő PowerPC támogatásával, ennek oka főként az energiahatékonyság volt, valamint az, hogy a korosodó architektúra nem igazán tudott lépést tartani az Intel-alapú eszközökkel számítási teljesítmény, valamint kompatibilitás terén. Az első Intel-alapú Mac gépek 2006 januárjában jelentek meg, és ugyanazon év augusztusában a legutolsó modell is Intel-alapokra váltott.
Innentől a Mac PC-k és MacBookok kis túlzással épp ugyanolyanok voltak, mint bármilyen PC, csak épp valamilyen MacOS futott rajtuk, de persze némi barkácsolással egyéb operációs rendszereket is fel lehetett varázsolni rájuk. Az Apple természetesen igyekezett ebben az időszakban is egyediként pozícionálni az eszközeit, amiben egyébként valóban nem volt nehéz dolga, hiszen az összeszerelés minősége, a felhasznált anyagok, az apró innovációk tényleg megkülönböztették a különféle Mac kiadásokat az eleve Windowsra kihegyezett asztali gépektől és laptopoktól.
Újra saját úton
A 2020-ban elindított M1 tulajdonképpen egy rendszerchip (SoC), amelyben helyet kap egy központi számítási egység (CPU) és egy grafikai processzor (GPU). A megközelítés persze egyáltalán nem volt új, hiszen az Apple addigra már nagy tapasztalatot szerzett saját mobilos chipjeivel, amelyek az iPhone-okat hajtották, és időközben olyan szinten is megváltozott a világ, hogy az addig leginkább mobilokban használt, ARM microarchitektúrára épülő lapkák készen álltak a nagyobb gépekkel érkező kihívásokra. Az M1-ben egy nyolcmagos CPU dolgozik, ebből négy a nagy teljesítményű feladatokra koncentrál Firestorm néven, négy pedig az alapvető feladatok elvégzését oldja meg jóval energiahatékonyabb módon, ezek az Icestorm névre hallgatnak – az elv már szépen működött az A14 Bionic chipekben is. A GPU nyolc (egyes gépekben hét) magot tartalmazott, a két fő egység mellett pedig helyet kapott egy dedikált neurális chip, a 16 magos extra hardver másodpercenként 11 trillió művelet végrehajtására képes.
A 2020 novemberében bemutatott M1-et a Mac Mini és iMac gépekbe, MacBookokba, valamint iPad Pro és iPad Air modellekbe is beépítették, a következő évben pedig megérkezett a még erősebb M1 Pro, amellyel MacBook Pro laptopokban lehetett találkozni, majd pedig az M1 Max és az M1 Ultra következett, utóbbiakkal már a Mac Studio gépeket látták el.
Elsőre sokan vakarták a fejüket, hiszen nem csak üzleti szinten jelentett ez teljesen új utat az addigra 14 éve jól működő Apple-Intel tandehez képest, de az ARM miatt szükség volt egy teljesen új MacOS kiadásra, valamint egy csomó szoftver esetében arra, hogy a kompatibilitás megtartása érdekében ezekből is új verziókat jelentessenek meg, vagy komoly patchekkel bírják őket munkára az új chippel szerelt gépeken. A bevezetést néhány olyan gyerekbetegség is beárnyékolta, mint az USB-C dokkolók és elosztók inkompatibilitása – egyes ilyen eszközök akár le is fagyaszthatták az M1-es gépeket, amire az Apple elsőként a rá jellemző választ adta: senki se használjon más USB-C eszközt, csak azokat, amiket az Apple készít. Később azért kicserélték a kapcsolódó alkatrészeket, de a huzavona nem tüntette fel túl kedvező fényben az almás vállalatot.
Második felvonás
Az M1-gyel kapcsolatos pro és kontra érvek közepette az Apple nem állt le a fejlesztéssel, és esze ágában sem volt visszatáncolni az Intel mellé. Idén június 6-án, a WWDC fejlesztői konferencián jelentették be az M2 érkezését, és június 24-től már kaphatóak is az első gépek, amelyek az új rendszerchipre épülnek, jelesül az idei MacBook Air és a MacBook Pro 13 hüvelykes kiadása. Az M2 gyártásához a TSMC úgynevezett “fejlesztett 5 nanométeres technológiája” szolgáltatja az alapot, amely még kisebb és energiatakarékosabb kialakítást tesz lehetővé. Emellett az Apple szerint 25 százalékkal több, összesen 20 billió tranzisztort tudtak így elhelyezni a lapkán, amely CPU-szinten 18, GPU tekintetében pedig akár 35 százalékos teljesítmény-növekedést is jelenthet az M1-hez képest.
Az M2 felépítése most is az aktuális mobil processzort, az A15 Bionicot követi, alapesetben négy nagyteljesítményű Avalanche és négy energiahatékony Blizzard maggal, egy 8 vagy 10 magos GPU-val, és persze innen sem maradhatott ki egy 16-magos neurális chip.
A kérdés persze az, hogy így a második kiadás környékén látható-e már előnye vagy hátránya annak, hogy az Apple saját útra tért. Az persze mindenképpen üzleti előnyt jelent, hogy a vállalat már nem függ az Intel fejlesztési naptárától, az új eszközeit abban az ütemben adhatja ki, ahogy erre az új rendszerchipek érkezése lehetőséget ad. Az viszont szintén látszik, hogy megint jobban elmélyül az Apple PC-k és egyéb számítógépek közötti szakadék, ha valaki leteszi a voksát az egyik mellett, jóval nehezebb lesz az átjárás a két rendszerre írt szoftverek között. A kritikusok leginkább azt emlegetik fel, hogy az ARM-alapú Apple gépekre még mindig nem érhető el hasonlóan bő professzionális szoftver-kínálat, mint amilyen az Intel-időkben volt (és amilyen a Windows-t futtató PC-ken elérhető), az Apple itt is első sorban a saját ökszisztémájára épít és arra, hogy a külső szoftverfejlesztők szép lassan meghajolnak az új idők parancsai előtt és M processzorokra is optimalizálják megoldásaikat.
Az első elemzések szerint az Apple nem új piacokat szerzett az M processzorokkal, hanem azoknak kedvezett, akik korábban is Mac és i-eszközökkel vették körül magukat, nekik valóban sokat jelenthet az, hogy például a legújabb MacBook Air-rel már akár 18 órán keresztül nézhetnek videót egyetlen feltöltéssel, és ezután is 30 perc alatt a teljes kapacitás 50 százalékára tölthetik a vékony laptopot. Szintén az Air mellett szól, hogy itt az M rendszerchip energiahatékony kialakítása miatt nincs szükség ventilátorra, tehát egy teljesen csendes eszközt használhat a tulajdonosa, léghűtés csak az új MacBook Próba került. Viszont az Air is képes (lenne) túlmelegedni komolyabb megterhelés alatt, ezt pedig úgy gátolja meg a rendszer, hogy visszafogja a gép teljesítményét. Ezt persze megcsinálja a Pro is, de csak akkor, ha a ventilátor már kevésnek bizonyul: itt egy Cinebench R23 tesztet teljesítménycsökkenés nélkül átlagosan 30 percig tud futtatni, de az Air esetében már a futtatás után szinte azonnal érezhető, hogy a rendszer visszafogja a lovakat.
Hosszú távon egyelőre tehát nem igazán látható, hogy az Apple bankot robbantott volna az M chipekkel, és villámgyorsan elkezdte volna felzabálni a versenytársak részesedését. Hosszabb távon viszont kifizetődő lehet a váltás, hiszen csökkenti függőségüket a “külsősöktől” pénzügyi és időzítésbeli kérdésekben egyaránt, és az igazi Apple fanboyok szerint csak szép lassan derül majd ki, mennyire előnyös, ha házon belül fejlesztik a gépek legfőbb hardverelemeit és a gépekkel elérhető funkciókat. Meglátjuk.
