Mint minden új tech-kütyü, így az okosórák megjelenése után is volt túlhájpolt csodavárás, aztán óvatos visszaesés is, mostanában jutunk el odáig, hogy a kategória tényleg önállóan helyet követel magának a boltokban és a háztartásokban.
Az “okos” kifejezés egy ideje mindenre ráragasztható, ilyen lehet a tévé, a hűtő, de akár egy ajtócsengő vagy egy hálózati dugalj is, függetlenül az “okosság” pontos mértékétől és mibenlététől. Nagyjából az egész “okosítós” divat elején mindenki meg volt győződve arról, hogy ez a trend a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, aztán persze jött egy kisebb hullámvölgy, amikor a felhasználók már tényleg azt látták, hogy az okos jelzőt olyan eszközökre is ráaggatják, amire az elődjéhez képest mindössze egy állapotjelző piros LED került. Aztán persze lassan felnőtt és edukálódott a vásárlóközönség, így a kínálat is igazodni kezdett ahhoz, hogy bizony már nem lehet olcsó megoldásokkal átverni senkit, így aztán manapság már az okosnak nevezett eszközök legnagyobb része tényleg az, amit állít magáról. Nagyjából így alakult az okosórák története is, szóval gyorsan vegyük végig, honnan indult és hogyan alakult a csuklóra csatolható kütyük életútja, aztán pedig rátérünk arra is, most már miért kell más szemmel néznünk ezt a termékkategóriát.
Korai szakasz: a mobil legjobb barátja
A sci-fi és a futurisztikus akciófilmek világában persze már jóval a digitális kor előtt elképzelték, milyen lehetne, ha egy számítógépnyi tudással rendelkező segítőtárs költözne a csuklónkra. A Star Trek vízióitól a Knight Rider főhősének high-tech órájáig sokféle példát találunk ilyesmire, ezért aztán a PC-korszak kiteljesedése idején már sokan várták, hogy valóra váljon, amit a mozikban vagy a tévében jósoltak az alkotók.
Az első okosóra-jellegű eszközt 2000. február 7-én mutatták be, a készítő Steve Mann volt, a “hordozható számítógépek atyja”, a készülék pedig Linuxot futtatott, de igazából csak amolyan koncepciónak számított: sem dizájnja, sem pedig funkcionalitása nem volt igazán kiforrott. Az első nagy sikert a Pebble nevű óra hozta meg, amelyet Kickstarter kampány keretében indítottak el 2012 áprilisában. A támogatók egy hónap alatt több mint 10 millió dollárt adtak össze, így ez lett az addigi legsikeresebb közösségi finanszírozási projekt, és a következő év januárjában már szállítani is kezdték az első sorozatot.
Az első Pebble egy négyszögletes alakú apróság volt, kijelzőjének átlója 1,26 hüvelyk, amin 144×168 képponton lehetett gazdálkodni. A megjelenítő fekete-fehér volt, és a viszonylag kis akku ellenére azzal segített sokáig életben tartani az eszközt, hogy az e-papírhoz hasonló “memória LCD” technológiával készült. Ennek lényege annyi, hogy csak a képpontok változtatásakor és a háttérvilágítás használatakor fogyaszt jelentősebb energiát, de az adott pixel-elrendezést “megjegyzi”, és ennek a megjelenítőn tartásához csak minimális energia szükséges. A Pebble Bluetooth 2.1 támogatással indult, majd egy éven belül megkapta a 4.0 kompatibilitást is, ami szintén az energiatakarékosságot segítette.
Már ez a kis kütyü is sokféle appot támogatott, de alapvetően arra szolgált, hogy a mobiltelefon egyfajta “nyúlványa” legyen, egy olyan kényelmi eszköz, amelyen a telefon előszedése nélkül megnézhettük a beérkező üzeneteket, értesítéseket, naptárbejegyzéseket, és rezegve értesített arról, ha bejövő hívásunk érkezett.
Az első sikerhullám után azért megérkeztek a kritikai hangok is: mégis milyen az, ha egy órát töltőre kell rakni, ráadásul minden nap? Meg aztán sokan arra is rájöttek, hogy bármennyire is szexin hangzottak az ígéretek, még mindig reflexből a telefont rántották elő a zsebükből, ha meg akarták nézni az időt vagy az értesítéseket, szóval az okosórák első generációja megmaradt egyfajta vicces, de nem létszükségletet jelentő újdonságnak.
Támadás fentről: jönnek a nagyok
Bármennyire is felemás volt a Pebble fogadtatása, a legnagyobb piaci szereplők gyorsan meghallották az új idők új szavát, ezért 2013-ban először a Samsung és a Sony mutatott be saját készüléket, majd 2014-ben jött az első Apple Watch is. Eközben pedig a Google az Androidhoz hasonló rendszert és ökoszisztémát teremtett a gyártók számára az Android Wear-rel, amelyet később Wear OS néven folytattak.
A fejlesztések egy része a funkcionalitás kiterjesztését szolgálta: saját szenzorok, megnövelt kijelző, érintés- és gesztusalapú vezérlés érkezett a friss modellekbe, ezáltal már akár térképet is nézegethettünk a csuklónkon, de még játékokra is lehetőség nyílt. Szép lassan megjelentek olyan órák is, amelyek “alanyi jogon” is képesek voltak mobilhálózatra csatlakozni saját (többnyire virtuális) SIM segítségével, ezáltal már azt is megtehettük, hogy kisebb sétákra, strandra, bevásárlásra nem vittük magunkkal a telefonunkat, hiszen minden szükséges funkciót elértünk az órával is.
Érdekes, hogy dizájnban kétféle koncepció fejlődött ki és maradt meg máig: az egyiket az Apple vezeti, amely szándékosan nem valódi órákhoz hasonlító, kerek számlapos, hagyománykövető kinézetben gondolkozik, hanem egyedi kategóriát alkotott a Pebble nyomdokain. Van, akinek kifejezetten bejön az, hogy egyből látszik a csuklóján, miszerint ez már nem “régimódi ketyegő”, mások viszont pont emiatt idegenkednek a “mini szappantartótól” – ők viszont sok más gyártó valódi órákon alapulói dizájnjai közül válogathatnak.
Az okosórák előtt
Az első igazi karórát I. Erzsébet angol királynő kapta ajándékba 1571-ben, és még innen is jó sokáig tartott, míg általánossá vált a használata. Igazán divatos és általánosan használt kiegészítővé az 1910-es évektől alakult át a karóra, ekkorra a tömeggyártása is sokkal egyszerűbb, valamint persze olcsóbb is lett. A következő lépést a kvarcórák megjelenése hozta, amikor a mechanikus, rugós-fogaskerekes “motor” szerepét kvarckristály váltotta fel. Az első ilyen órát 1927-ben építették a Bell laboratóriumban, de ez még szobányi, elektroncsöves változat volt, szóval kevéssé lehetett csuklóra csattintani. Az 1960-as években viszont a félvezető-technológia elterjedésével megjelentek a bárki által elérhető kvarcórák a számológépestől a “hétzenésig”.
Felzárkózás a futópályáról
Az okosórákban is használt technológiákra épült egy olyan szegmens is, amely nem is feltétlenül használta termékeire az óra kifejezést: a fitneszpántokról, sportkarkötőkről beszélünk, amelyek szintén az elmúlt 5-6 évben lettek igazán népszerűek. Ezek az eszközök direkt nem is óra formájúak, sőt igyekeznek minél szolidabban megbújni egy karpánt-kialakításban. Rendelkeznek az okosórák néhány tulajdonságával (tehát képesek mobilhoz kapcsolódni, és ha akarjuk, az időt is mutatják), de fő céljuk más: az egészség és sportos életmód szolgálata.
A piacot többek között a Fitbit tarolta le (amely később egyébként felvásárolta a csődbe jutott Pebble-t is), vagy épp a Whithings, amely pedig később az újra mobilos területen beinduló Nokia tulajdonába került. Egy ilyen fitneszkarkötőn szenzorok figyelik a megtett lépések számát, vagy épp a pulzusunkat, a fejlettebb típusok saját GPS-t használva azt is megnézik, mennyi idő alatt pontosan milyen távolságot tettünk meg, és ezáltal mini fitneszedzőkké változtak.
Az első néhány sorozat pontossága még kissé megkérdőjelezhetően alakult: szakértők több tesztben is kitértek arra, hogy sem a lépésszámláló, sem a testi funkciókat mérő technológia nem tekinthető atompontosnak. A gyártók egy idő után gyorsan jelezni is kezdték készülékeiken, hogy a mért adatok tájékoztató jellegűek és nem használhatók orvos, edző vagy dietetikus teljes helyettesítésére.
Végre minden összeért
Közben lassan elértünk 2019-ig, amikor az okosórák és speciális mutációik egymás után leküzdik gyermekbetegségeiket, és az első generációk tapasztalatai alapján már olyan eszközök közül válogathatunk, amelyek tényleg sok téren segíthetnek, megbízhatóak, kényelmes a használatuk, és még a napi töltés nyűgétől is egyre jobban eltávolodnak.
Fontos fejlődési irány, hogy a fent említett fitneszkarkötők és az okosórák útja sok modellben már összeért: a Samsung, az Apple, vagy akár a Huawei csúcskészülékei egyszerre multifunkciós miniszámítógépek a csuklón, amelyek amellett, hogy a telefon társaiként működnek, önmagukban is egyre többre képesek a telefonálástól a navigáción át az egészségügyi lehetőségekig. Ez utóbbi vonal egy az egyben beköltözött az okosórákba, a kezdeti lépésszámlálás és pulzusmérés mellett már akár a szívbetegségek riasztó jeleit is észreveszik, és ha az adott területen megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll, képesek automatikusan mentőt riasztani a felhasználóhoz, amikor a mért adatok alapján ez tűnik szükségesnek.
Akik korábban azt mondták, egy okosóra csak valami modern kinézetű játékszer, mostanában már szebbnél szebb modellek közül választhatnak, amelyeknek nem csak a digitális számlapjai idézik a klasszikus órák világát, de a végletekig kimunkált, prémium anyagokat használó felépítésük is.
Végül pedig az is megoldódik, hogy az apró eszközök kis kapacitású akkumulátorai miatt minden este töltőre kelljen dugni az okosórákat. Egyes új eszközök fejlett energiagazdálkodási lehetőségeivel akár hetekre nőhet az egy feltöltés utáni használati idő, és amikor már tényleg “éhes” az óra, akkor sem kell kábelekkel vagy “rápattintós” töltőfejekkel bajlódnunk, hiszen a vezeték nélküli töltés elterjedésével elég csupán egy stílusos tartó felületére helyeznünk az eszközt – mintha csak jól bevált “ketyegős” óránkat tennénk az éjjeliszekrényre elalvás előtt.
