Az Intel érdekes koncepcióval rukkolt elő nemrégiben. Olyan megoldáson gondolkodik, amely lehetővé tenné, hogy a számítógépünkben lévő processzort idővel újabb képességekkel ruházzuk fel. Egy ehhez hasonló megoldás nagyon jól jönne a vállalatnak – már, ha tényleg működik.
A kétezres évek a PC-s processzorok piacán egyértelműen az Intel szárnyalását hozták. A Pentium család, majd pedig a Core sorozat egyfajta kváziszabvánnyá vált, és a versenytársak legnagyobb része teljesen ki is szállt a piacról, míg az egyetlen igazán számításba vehető rivális, az AMD hatalmas lemaradással próbált életben maradni: 2017 elejéig, a Ryzen platform bemutatásáig csak kullogott a piacvezető után. A sikersorozat azonban nem tartott a végtelenségig: egyrészt az Intelnél néhány komoly műszaki és üzleti ballépés miatt megállt a rohamos fejlődés, leginkább azt nem sikerült meglépni, hogy tartsák a processzorok gyártásában a miniatürizálás ütemét – márpedig amellett, hogy egyre gyorsabb és erősebb lapkákat várnak a felhasználók, a nanométer-töpörítés kifejezetten fontos, mert így lehet egyre vékonyabb laptopokat, egyre kompaktabb hibrid gépeket építeni, valamint visszafogni az eszközök fogyasztását is.
Az Intel megtorpanásával egy időben pedig az AMD hihetetlenül magára talált: 2018-tól a Ryzen processzorokkal rohamosan elkezdte visszahódítani a korábban elvesztett piaci területeket. Emellett pedig a mobil világból elkezdtek a PC-k irányába kacsintgatni az ARM-alapú processzorok is – ennek a legfontosabb fegyverténye az volt, amikor az Apple tavaly kidta a szintén ARM alapokra épülő, saját fejlesztésű M1 processzoraival szerelt MacBookokat. Így aztán a néhány éve megszokott, egyetlen gyenge ellenfélhez képest az Intelnek most egy új erőre kapott versenytárssal és egy teljesen új kihívóval is szembe kell néznie.
Az Intel végül kissé későn, de észbe kapott és az elmúlt pár évben egyre inkább kereste a saját új és újra sikeres útját. Egy apró, de érdekes megoldás lehet az úgynevezett szoftveresen definiált szilícium (Software Defined Silicon, vagy SDSi), amit egyébként a vállalat már nagyjából egy évtizede belengetett, de végül akkora üzleti hanyattesésnek tűnt a megoldás, hogy ki is hátrált mögüle. Most viszont fejlesztői oldalakon jelentek meg olyan dokumentációk, melyek szerint a Xeon processzorokban – tehát főleg az üzleti és professzionális szegmensben – mégis megjelenne a megoldás. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy egy lapkában utólag aktiválhatunk olyan funkciókat, amik addig zárolva voltak, mégpedig egyfajta szoftverlicenc formájában. Ez azért lehetséges, mert a processzorgyártók igazából nem csinálnak annyiféle chipet, ahányat ismerünk, hanem a kifejlesztett architektúra és gyártástechnológia hibáit használják a termékpaletta bővítésére. Ezt az eljárást nevezi a szakma “binningnek”. Egy valós példa: az Intel esetében például a gyártás utáni teszteken teljesítményében alulteljesítő, négymagos Core i5-ös processzor két mag “kikapcsolása” után erős Core i3-as processzorként kerül be egy vadonatúj notebookba. De ugyanez az eljárás tette lehetővé, hogy megszülessen a belépő szintű, 7 magos M1 processzorral szerelt MacBook Air, ami alapvetően egy “hibás” 8 magos gépként indult.
Az Intel az SDSi technológiát egyelőre csak belépőszintű chipeken teszteli, ahol egy utólagos, 50 dolláros vásárlással kissé erősebbé tehetjük a már meglévő processzort a gépben. Később azonban még jobban beindulhat ez az üzlet, ha nem csak a hibás részek “ki-be kapcsolása” lehetséges, akár komolyabb upgrade-re is lehetőségünk lehet. Egy ilyen, többlépcsős fejlesztési lehetőség hatására kevésbé avulnak el, ezáltal tovább dolgoznak az ilyen processzorokkal szerelt gépek. Ez egyrészt költséghatékony megoldás a vásárlóknak, másrészt a mérhetetlen mennyiségű veszélyes anyagokat is tartalmazó elektronikai hulladék is csökken. Persze ettől még nem baj, ha az Intel kicsit odafigyel a teljesítményre és a fogyasztásra, hogy ismét piacvezető lehessen, de ha bejön a gyártó elképzelése, tényleg előfordulhat, hogy a közeljövő számítógépein többféle meghatározást is olvashatunk a processzorok jellemzésére: egyrészt azt, hogy mit tudnak jelenleg, és azt is, hogy későbbi upgrade-ekkel mire lehetnek még képesek.
Az persze jó kérdés, tényleg ez kell-e a vásárlóknak, vagy továbbra is beválik az AMD által az elmúlt évben sikerre vitt recept, amely szimplán annyiból állt, hogy ár-érték arányban sokkal jobban teljesítő lapkákat fejlesztenek. Térjünk erre vissza pár év múlva, a tapasztalatok tükrében…
