2021 van, és egy tech-portált olvasol. Akkor mit is keres itt egy olyan ősi zenehallgatási módszer, ahol egy tűt dobálnak a műanyagba vésett mikrobarázdák, hogy aztán ezt egy analóg rendszer hanggá alakítsa? Az ok egyszerű: a jelek szerint, high-tech ide vagy oda, a hanglemezek újra támadásba lendültek.
Reneszánszát éli a “bakelit” és még mielőtt bárki elgondolkodna azon, hogy vajon mennyire vagyunk öregek és egyáltalán miért keres még bármit 2021-ben a tech hírek között ez a több mint 140 éves formátum, előre bocsátjuk, hogy egy kicsit a COVID tehet a vinyl újjászületéséről is. A tavalyi évben ugyanis a legtöbb országban a klasszikus lemezeladások túlszárnyalták a CD-k értékesítését, amire persze az online streaming szolgáltatások virágkorában még mindig mondhatjuk, hogy megmosolyogtató eredmény. Ha viszont belegondolunk, hogy míg az egyikre anno még elsőként Thomas Edison énekelte fel 1877-ben a “Mary Had a Little Lamb” című gyerekdalt, addig a másik, jelesül a „kompaktlemez” már a jelenleg népszerű streaming szolgáltatók digitális őse, ennek tükrében pedig ez az újdonsült siker azért meglepő eredmény.
Lemeztörténelem
A bakelit lemezekkel kapcsolatban először is gyorsan szögezzük le, hogy köze sincs a bakelithez: a hőre keményedő műanyagot sokkal hasznosabban alkalmazták egy csomó más termék elkészítésére. A még ma is használt lemezek érdekessége, hogy az 1800-as évek végén Emile Berliner volt az első, aki felvett egy dalt és aztán vissza is játszotta egy lapos lemezről, ami már gyakorlatilag a ma is ismert és elfogadott vinylek valódi őse. Ezt már egy vinyl alapú keverékből készítették, míg az Edison-féle gramofonlemezek alapanyaga a lakktetű váladéka, a sellak volt.
A következő nagyjából hat évtizedben pedig lezajlott a ma is ismert bakelit technológia végső fejlesztése és standardizálása; úgy nagyjából a második világháború utáni évekre. Azóta a lemezek alapanyaga az acetilcellulóz-polivinilklorid, ami a polivinil-klorid és polivinil-acetát kopolimerje. Ebből származik az angolszász vinyl név, amely csak mostanában kezd végre elterjedni itthon is a téves fordításból származó bakelit helyett.
A végleges formátum kifejlesztése óta nemigen változott az, ahogyan rögzítjük és hallgatjuk a barázdákba rejtett muzsikát a műanyag korongokról, és miközben újabbnál újabb, jobbnál jobb digitális és analóg technológiák jöttek és mentek (szalagos felvételek, magnó- és DAT kazetták, CD, MiniDisc, valamint a különféle memóriakártya formátumok és a tömörített zenefájlok), 2021-re ez az “őskövület” ismét elképesztően népszerű lett. Természetesen senki ne gondolja azt, hogy manapság a fizikai hordozók szemmel látható részét adnák a világ zenefogyasztásából származó bevételeknek, de mégis meglepő, hogy egyes felmérések szerint már a fiatalok körében is egyre népszerűbb ez az old-school formátum. A kutatások során megkérdezett 18 és 29 év közötti fiatalok 60 százalékának már van lemezjátszója, és akiknek nincs, azok közül is rengetegen tervezik egy ilyen eszköz beszerzését.
Felmérések szerint jelenleg a világ 85%-ban a streaming szolgáltatásokon keresztül hallgat zenét, míg 6% a letöltött, digitális zenék aránya és ennél sokkal, de sokkal kevesebb a bármilyen fizikai hordozón (CD, vinyl, kazetta) fellelhető forgalom. És bár egyhamar a „bakelit” nem fogja veszélyeztetni a Spotify, az iTunes és a hasonló hasonló szolgáltatásokat, de érdekes belegondolni, mégis minek köszönhető ez az újjászületés? Míg 2013-ban az Egyesült Államokban 200 millió dollárnyi vinyl lemez fogyott, addig a tavalyi évben ennek a háromszorosát költötték már el ugyanerre a zenerajongók, csak az USA-ban, amihez részben a COVID miatti önkéntes, vagy kötelező karantén és home office is nagymértékben hozzájárult.
Öreg lemez nem vén lemez
Egyrészt alapvetően felértékelődött az egyszerűbb dolgok értéke: elég, ha csak a híres-hírhedt toalettpapír, vagy élesztőhiányra gondolunk. Valahol igenis benne van az emberek fejében, hogy ha jön a járvány 2.0, a zombiapokalipszis és az üstökös, egy lemezjátszó még akkor is ad majd hangot, ha az internet a múlt ködébe vész. Másrészt – és ez talán valóságközelibb megfejtés – egyszerűen a bezártság közepette sokkal jobban megbecsüljük azt is, mivel töltjük az időnket.
Ez utóbbit alátámasztja az is, hogy az otthonok magányában egyre többen fedezik fel azt, mennyire más hangminőséget és élményt nyújt az analóg zenehallgatás (és persze erre az internetes audiofil-szubkultúra is keményen ráerősít). Egy CD esetében fix digitális mintavételi szabványokkal lehet csak dolgozni, ez a 44 kHz / 16 bit, ami bizony hallhatóan „levág” a főleg analóg módszerrel felvett zenék jeltartományából. Ugyan manapság már elérhetőek különféle extra formátumok, így a jóval nagyobb mintavétellel dolgozó SACD, illetve egyes online platformokon az úgynevezett nagysűrűségű fájlok, de még igazán szakértőnek sem kell lenni ahhoz, hogy észrevegyük a digitális formátumoktól eltérően egy vinyl lemez lejátszásakor a telt, meleg, puha hangképet, ami bőven kárpótol az esetleges pattogásért és sercegésért.
Aztán pedig tessék, itt sem hagyhatjuk ki a COVID-kártyát. Ahogy a luxusipar és e-kereskedelem egyaránt profitált a pandémiából, ugyanúgy a gyűjtőszenvedély sem hagyott alább a tavalyi évben – sőt! A vinyl pedig valahol ezek remek egyvelege: egyszerre vágyott – és olykor elképesztően drága – gyűjtői darabok, és egyszerre jelentenek egy nyugodt, lelassult, egyfajta áhítattal körülvett elfoglaltságot, így nem csoda, hogy a jellemzően idősebb hifisták és audiofil gyűjtök mellett a fiatalok is felfedezték maguknak azt az örömöt, amit a “bakelit szeánsz” okoz. Van ugyanis abban valami varázslatos, ahogy megérkezik a neten rendelt, régóta vágyott lapos csomag, ahogy a celofán óvatos eltávolítása után a fény felé tartva vizsgáljuk a barázdákat, hogy aztán óvatosan a lemeztányérra helyezve, gondos tisztogatás után meghalljuk az ismerős pattogásokat a hangszórókból, még az első felvétel indulása előtt. Mint egy japán teaszertartás, ahol a – kívülállók számára talán érthetetlenül hosszú és körülményes előkészületek után – áhítattal kortyolunk a tökéletes zöld teából.
A bakelit tehát egy biztos, kézzelfogható, érthető, tapintható pont, ami a naponta változó és olykor (pláne az utóbbi hónapokban) ijesztő világunkban az “egyszerű örömök” egyik szimbóluma lett, így joggal optimisták mind a lemezkiadók, a gyártók, forgalmazók, maguk a zenerajongók és gyűjtők egyaránt. Mindenki megnyugodhat, a bakelit marad, él és virul.
