Mi lenne velünk távközlés nélkül?

0

A Távközlés Napja alkalmából egy kis gondolatkísérletre invitáljuk olvasóinkat. Manapság ugyanis a telekommunikáció vívmányait olyannyira megszoktuk, hogy el se tudjuk képzelni, hogyan élnénk, ha minket körülvevő infrastruktúra egyszer csak eltűnne, vagy sose jött volna létre.

Minden bizonnyal ezt a cikket is számítógép képernyőjén olvassák a legtöbben, vagy épp egy mobil kisebb kijelzőjén. Az információ – tehát maga a cikk, a képek és a benne foglalt hivatkozások – pedig interneten jut el a megjelenítő eszközig: vagy vezetékes neten, vagy wifin, de az is lehet, hogy a tavaszi jó időben valaki egy tóparton, hegytetőn, vagy épp egy külföldi városnéző séta szünetében böngészgeti 4G vagy 5G kapcsolatot használva. Az pedig már teljesen egyértelmű, hogy mindenhol elérhetőek vagyunk rokonok, ismerősök, munkatársak számára, a hanghívás szinte már ódivatúnak számít és az SMS helyett is különféle csevegőket használ a legújabb generáció. Szóval be vagyunk hálózva annak minden előnyével együtt, és szinte csak rajtunk múlik, ha egy némítással vagy ideiglenes kikapcsolással ki akarjuk magunkat húzni egy kis időre a globális “bárhol megtalállak” játékból. Az viszont látható, hogy a dolgokat néha nem értékeljük igazán, ha természetesnek vesszük őket, szóval jöjjön két gondolatébresztő, fikciós írás olyan esetekről, amikor a fent felsorolt digitális kommunikációs környezet egyáltalán nem annyira alapvető, mint ahogy azt most gondoljuk.

Új gőzkorszak, ahol minden olyan messze van

Kovács Elemér, nyugalmazott villamosmérnök boldog szusszanással nyugtázta, hogy a kapszula, amelyben helyet foglalt, nyugodt zümmögéssel lőtte át magát és benne utasát egy alternatív univerzumba. Mióta az ezzel foglalkozó mozifilmeket látta, érlelődött benne a gondolat, hogy lenniük kell a miénkkel párhuzamosan haladó valóságoknak, ahol elég akár egyetlen kis múltbeli változás, és hihetetlenül érdekes jelenek alakulhatnak ki. Pár év kutatás után 2022-re kész lett egy kis eszközzel, amely voltaképpen egy elektromos áramforrásból, egy átalakított laptopból és egy toitoi-fülkéből állt. Ebben foglalt helyet Elemér, aki beütötte a gépbe, hogy egy véletlenszerű univerzumban, ugyanebben az évben és napon szeretne megjelenni, aztán kis szédülést érzett, és a fülke már meg is állapodott a “túloldalon”.

Amikor azonban kilépett a nyikorgó műanyag ajtón, elképedt. Megszokott Budapestje helyett egy füstös, büdös város fogadta: az utcákon gőzt pöfékelő autómobilok kerülgették a lovaskocsikat, és az emberek úgy rohantak mindenfelé, mintha üldöznék őket. És kiabáltak. Mindenki kiabált. Elemér az első megdöbbenése után kiválasztott egyvalakit, aki a nagy káoszban inkább csüggedten ücsörgött a kopott utcaköveken, és megszólította.

– Jóember, már ne is haragudjon, de nem vagyok itt ismerős, mi ez a nagy rohanás?

– Rohanás? – nézett rá az idegen – Miről beszél, ez egy teljesen átlagos kedd délelőtt. Mindenki dolgozik, ügyet intéz, ahogy minden egyéb napon.

– Na de miért hemzsegnek így? Semmit nem lehet távolról megoldani?

– Normális maga? Nincs annyi küldönc és postagalamb! Még annak is sokat kell rohannia egy nap alatt, akinek sima irodai munkája van, hiszen ha bármilyen feladatot elvégzett, az eredményt le kell gépelnie, lemásolnia és a másolatot el kell juttatnia abba a hivatalba, ahová az irat való. Az még szerencsés, akinél az egymással összedolgozó cégek közel vannak: egyszer én is dolgoztam egy olyan helyen, ahol elég volt papírrepülőt hajtogatnom a doksikból és kis ügyességgel át tudtam hajítani őket a szomszédba, ahol tovább dolgoztak velük.

– Na de az internet… a telefon…?

– A micsoda meg a micsoda? Bár… az utóbbiról egyszer olvastam a lapokban, valami Puskás meg valami Bell javasoltak ilyen néven egy találmányt, de a postakocsisok szakszervezete lehurrogta az egészet. Meg aztán úgyse működött volna, ez is csak olyanmi, mint amit ez a Verne kitalált. Hah, szép is lenne!

– Hűha, de akkor hogyan tudják meg az emberek a híreket? És hogyan beszélnek egymással?

– Nézzen oda, ott áll a kissrác a mai újsággal. A magyar híreket már egy nap alatt meg lehet tudni… na jó, a nagyon vidékieket talán kettőig is eltart feldolgozni. Annak pedig mi értelme, hogy tudjuk, kit ütött el a konflis New Yorkban vagy Pekingben, nem igaz?

Elemért kissé fejbe vágta, hogy ennyin múlott minden. Pislogva nézett körül, majd megkérdezte:

– És mondja, mik ezek a fából eszkábált autók, és miért van ennyi ló?

– Mégis mi más lenne? A fémek kereskedelme drága: leginkább a szomszéd országok adnak-vesznek egymás között, ha valahol van elég, de globális üzleteket nem lehet kötni, mire eljutnának a készletek, árak, egyéb információk az egyik helyről a másikra, már el is rozsdállna minden. Az elektromosság nagy kincs, csak a gazdagoknak telik rá, mert az erőművek csak keveset tudnak termelni a szénből – tudja, itt abból sincs sok, a távolabbi kereskedelemmel meg ugyanaz a helyzet, mint a fémekkel. Szóval gőzt használunk, meg fa alapú kocsikat, bár bevallom, az erdő is egyre kevesebb így, szóval nem tudom, mi lesz itt 2030-ra.

– Azt hiszem, én megyek is, mert ez a hely nem igazán tetszik… Annyit áruljon még el, maga miért henyél itt, miközben mindenki más rohan?

– Egyszerű ez, lesántultam az egyik lábamra és nem igazán tudok semmit elintézni. Szóval mondhatjuk, hogy kiestem a pixisből, nekem itt már nem terem semmi. Újságíró voltam, hát hogyan menjek így hírek után, honnan tudjam meg, mi történik? Alamizsnából élek… nem volna esetleg pár faforintja?

Ez volt az a pont, ahol Elemérnél betelt a pohár. Szó nélkül hagyta ott az embert és visszarohant az átalakított toitoi fülkéhez. Irány haza, vagy legalábbis egy olyan univerzumba, ahol van távközlés! Kattintgatni kellett a laptopján, hogy beállítsa a célt, de az operációs rendszer hirtelen feldobott egy ablakot: “kérjük, a téridő-szoftver használatához töltse le a frissítést a felhőből”. Elemér kellemetlen, égető érzést érzett valahol az agya hátsó felében, de az igazi pánik akkor tört rá, amikor az eszköztár szélén meglátta a villogó ikont, ami arra figyelmeztette, hogy semmilyen hálózati kapcsolat nem észlelhető. A lábdobogás, gőzvisítás és a hangos beszéd káosza közepette senki sem hallotta meg utolsó, kétségbeesett ordítását.

Holnapután, avagy a megszakadt kapcsolat

Takács Emília a sötét konyhában ült, és szomorúan rágcsálta az utolsó csomag háztartási kekszet. Minden falatot jól megforgatott, hogy élvezze a civilizáció maradék ízét. Arra gondolt, hogy tavaly ilyenkor csak fogta magát, bepötyögte a mobilos ételfutár appba a kedvenc falatokat, majd fél órán belül már érkezett is a csomag, amiért a rendszer automatikusan levonta az összeget az elektronikus számláról. Gyorsan le is fotózta az ételt, mert olyan ínycsiklandóan nézett ki, aztán feltöltötte az összes közösségi oldalra egy animált felirat kíséretében: “ma nem volt kedvem főzni, LOL”.

Pont egy ilyen napon dőlt össze minden: ugyan olvasott valamit a neten arról, hogy minden eddiginél nagyobb napszél érkezik, ami úgy működik, mint valami EMP, vagy hogy is hívják azt a bombát, amitől működésképtelenné válik minden elektronikus eszköz. Jót derült is rajta, hogy ez már megint milyen összeesküvés-elmélet, aztán egyszer csak csend lett: elhallgatott az IP-tévén érkező talk show, és egyetlen villanással megadta magát a mobil. Kipróbálta, de nem működött a laptop sem, és hiába szólongatta felváltva Sirit és Alexát. “Siri csönd lett” – gondolta és keserűen felnevetett.

Az első napokban még azt hitte, olyan lesz minden, mint a posztapokaliptikus sorozatokban, jönnek a hősök és a tudósok, aztán megoldanak mindent. Aztán ahogy az egyre üresedő polcokkal ásító boltokba mászkált, lassan rájött, hogy az élet bizony nem ilyen. Nem csak az internet szűnt meg, de elnémultak a telefonvonalak, nem szóltak a tévék és a rádiók – egyszerűen lehetetlen volt koordinálni a szakemberek munkáját. Ráadásul a legtöbb ember, főleg a városban egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, hiszen egész addig internet és kommunikációs eszközök segítségével végzett mindenféle részfeladatokat, de távközlés nélkül szinte használhatatlanná vált. És még YouTube-on sem tudta beírni a keresőmezőbe, hogy “hogyan neveljünk csirkét”…

A postások lettek az új hősök: Emíliának egy ideig gyakorolnia kellett újra olvashatóvá tenni a kézírását, de pár héttel ezelőtt ünnepnapként könyvelhette el, hogy a Londonban élő nővérétől három hónap után válaszlevél érkezett. Azt írta, korábbi könyvelői munkája helyett kénytelen egy gyárban dolgozni, ahol szinte kézi erővel szerelnek szét egykori számítógépeket, routereket, szerverrackeket, hogy aztán traktorokhoz készítsenek belőle ekét, vagy egész egyszerűen kapát és kaszát a tetőkerteken termelt búzához.

Ezt a levelet gyakran elolvasta, már szinte kívülről tudta, és el is küldött egy választ – drága volt, de megérte, a postás szerint nyár végére talán oda is ér. Most viszont elfogyott az utolsó keksz, tehát érdemes újra gyűjtögető útra indulni: a gyűrött papírtérképen megnézte saját jegyzeteit, és végiggondolta, merre érdemes indulnia. Ha valahol sikerrel jár és talál egy rozsdásodó éjjel-nappali boltot, ahol még akad pár konzerv, ünnepnap lesz megint. Talán le is megy abba az új kocsmába, amit a tulajdonosa egy bitcoin-kereskedés helyén nyitott, és vicceskedve “Zuckerberg Pub” feliratot mázolt a táblájára. Ott majd megoszthatja másokkal az emlékeit a kedvenc macskás képeiről, és úgy érezheti, pár percre újra él.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét