30 éve még lemezeket és kazettákat gyűjtögettünk, és sokan még most is vásárolják (vagy épp letöltik) a zenéket. Pedig ma már nem kell „birtokolnunk” egy hangfelvételt ahhoz, hogy bármikor hallgathassuk.
Amióta lehetőség van hangfelvételeket rögzíteni, azóta beszélünk mai értelemben vett „lemezpiacról”. A legelső, sokszorosítható fonográfhengerek után először a bakelit hanglemezek, majd a kazetták és a CD-k adtak lehetőséget arra, hogy ne a rádiók lejátszási sorrendje, hanem saját hangulatunk, választásunk határozza meg, milyen zenét hallgatunk. Összességében ez a korszak a „zenebirtoklás kora” volt, és sokaknak még mindig így működik mindez. Megtetszik egy lemez, megveszem, innentől az enyém. Elvileg ez egy jól meghatározható gyakorlat, de mégis túlhaladott – elmeséljük, miért, valamint azt is, hogy mik az új kor előnyei és hátulütői.
Internet kills the album star
Ahogy az MTV korszak elején a népszerű dal szerint „a videó megölte a rádiósztárt”, úgy az új évezred hajnalán bizonyos értelemben az internet is elpusztította az addigi lemezpiacot. A világhálón megjelentek az akkori, szűk sávszélességen is letölthető mp3 fájlok, amelyek elindítottak egy technológiailag előremutató, ugyanakkor más tekintetben kifejezetten visszás, új hullámot. Korábban ugyanis, ha valaki ráizgult egy lemezre, megvásárolta valamilyen fizikai hanghordozón, vagy rosszabb esetben megpróbálta lemásolni. Az előbbi esetben pénzt kellett költenie, a másodikban pedig valamilyen szintű minőségromlással kellett számolnia – zajosabb lett a felvétel, nyúlt a szalag és így tovább.
Épp ezért kapóra jött mindenkinek, hogy interneten keresztül tulajdonképpen ingyen letöltheti az albumok és dalok mp3 formátumú kalózmásolatait, amelyek ugyan az – akkori alacsony sávszélességekkel összefüggő – erős tömörítés miatt még nem voltak tökéletes kópiák, ám a sziszegős-nyúlós kazettamásolatoknál fényévekkel jobbnak számítottak. Ez aztán pár évtized alatt tönkre is vágta a lemezpiacot, hiszen a zenekarok és előadók egyre kevesebb hanghordozót értékesíthettek – elég volt egyet megvennie valakinek, digitalizálnia, majd feltenni a fájlokat valamilyen netes szolgáltatásra, és máris az egész világ elérhette.
A zeneipar először megpróbált az új divat után menni, és fizetős digitális letöltésekkel próbálkozott, de a zenehallgatók többségében nem csapódott le az, hogy egy lemez megvásárlásakor nem feltétlenül a hanghordozóért fizet, hanem a szellemi tartalomért, a dalok megírásáért, a stúdióköltségekért és sok más nem kézzelfogható dologért. A többség annyit látott, hogy ami elérhető ingyen is, azért minek fizetni, főleg akkor, ha már fizikai formátuma sincs. Így aztán maradt az mp3-fájlcsere. Sokáig úgy tűnt, ezzel be is fellegzett a legális zeneterjesztésnek, míg aztán meg nem jelentek az első streaming-szolgáltatók, és a helyzet, ha nem is oldódott meg, de valamelyest ismét jó irányba billent.
Amíg fizetek, minden az enyém
De mi is a streaming lényege? A zenére fókuszálva arról van szó, hogy az általunk hallgatott dalok és lemezek nincsenek a tulajdonunkban, hanem a szolgáltató szerverein helyezkednek el. Mi pedig az interneten keresztül érjük el ezeket, hogy egyfajta távirányítóként az adott app vagy szoftver segítségével játsszuk le őket.
A szolgáltatóknál mára már szinte a világ teljes „zenetára” megtalálható, ezért a streaming egyik legnagyobb előnye, hogy nincs szükség az évtizedekkel korábbi gyakorlatra, amikor mindig csak azon lemezek és felvételek közül választhattunk, amit már megszereztünk magunknak – így az igazi zenebolondoknál egy soha véget nem érő folyamattá vált az egyre újabb kazetták, CD-k beszerzése. A streaming esetében viszont a havidíj fejében elég csak beírnunk a szolgáltatás keresőjébe az épp eszünkbe jutó előadó, lemez vagy dal nevét, és máris hallgathatjuk.
Persze a módszernek van pár hátulütője is, de ezek mind olyanok, amiket tervezni és kezelni lehet. Egyrészt ott a havidíj kérdésköre. Szinte minden jelenlegi zenestreaming-szolgáltató ilyen konstrukcióban vehető igénybe nagyon kevés kivétellel – ezeket külön dobozban részletezzük. Ez azt jelenti, hogy ugyan nem birtokoljuk egyik felvételt sem, de amíg fizetjük a havidíjat, bármikor elérjük bármelyiket.
A másik feltétel, amit érdemes tudni, hogy a streaming szoftverek minden esetben aktív internetkapcsolatot igényelnek és folyamatos adatforgalmat generálnak, hiszen a gyorsítótárazástól eltekintve nem tárolják a számítógépünkön vagy mobilunkon a zenéket, ezek lejátszáskor mindig az internetes forrásból érkeznek. Ez otthoni, vezetékes netezéskor nem jelenthet gondot, de út közben, mobilon streamelve gondolnunk kell arra, hogy az ilyen zenehallgatás folyamatosan „eszi” az adatkeretünket.
Szerencsére már ez sem olyan nagy gond, mint pár éve. Egyrészt az általánosan használt mobilos előfizetésekhez már egész nagy havi adatkeret jár, másrészt elérhetők olyan szolgáltatói konstrukciók is, amelyek pont a zene-streaming adatéhségét enyhítik. A Telekomnál például az internet csomagot is tartalmazó előfizetések mellé választható a havi 990 forintos Zene opció, amelynek fejében belföldön az előfizetett Apple Music, a Spotify, a Deezer és a Tidal zeneszolgáltatások adatforgalma nem számít bele az előfizetés adatkeretébe.
Mit kapok a pénzemért?
Íme a legnépszerűbb zenei streaming-szolgáltatások, melyekhez kigyűjtöttük a havidíjakat, a lejátszás minőségére vonatkozó információkat és az elérhető opciókat, extrákat is.
Apple Music:
Az iTunes zeneáruházból kifejlődő streaming-szolgáltatás havidíja 1490 forint, de van lehetőség diák előfizetésre 699 forintért, a családi opció havi 2290 forintjáért pedig egyszerre akár hatan is hallgathatnak zenét, egyéni fiókkal. A zenefájlok minősége jó, 256kbps felbontású AAC fájlokat hallunk. A saját lejátszási listák és kedvenc lemezek mellett műfaj alapú rádiók, napi és heti lejátszási listák, hallgatói szokásokon alapuló ajánlások segítik az újdonságok felfedezését.
Deezer:
A francia szolgáltató havi 9,99 eurót kér, a családi csomag 14,99 euró, viszont van ingyenes lehetőség is, ekkor azonban a dalok között reklámokat kell elviselnünk, és a dalsorrendet sem választhatjuk meg. Már az alap 320kbps mp3 alapú streamelés is jó minőségű, de van lehetőség veszteségmentes 1411kbps FLAC alapon is zenét hallgatni, ami ugyan nagyobb adatmennyiséget eszik, viszont a tömörítetlen formátumok után a lehető legjobb elérhető minőség.
Google Play Zene:
A gigacég Korlátlan Hozzáférés csomagja 1490 forintos havidíjért 320kbps mp3 alapon játszik zenét, és szintén segít abban, hogy saját zenehallgatási szokásaink alapján ajánl nekünk felfedezni valókat.
Spotify:
A svéd szolgáltatás talán a legismertebb „független” versenyző. Havonta 4,99 euróba kerül, de itt is van diákkedvezmény (50 százalék), valamint családi csomag 7,99 euróért hat embernek. Szintén elérhető ingyenes opció, ez esetben reklámokkal és csak véletlenszerű lejátszással kell számolni. A streaming alapját 320kbps OGG fájlok képezik, de szintén van lehetőség jobb minőségű lejátszásra.
Tidal:
A zenei streaming Rolls Royce-ának is hívják a norvégok által indított, de már részben Jay-Z rapper által birtokolt szolgáltatást, ugyanis az alap 1499 forintos havidíj és az így elérhető 320kbps AAC zenei minőség mellett egy 2999 forintos opcióval akár a legmagasabb elérhető minőségű, veszteségmentesen tömörített zenéket is hallgathatunk. Sajnos azonban egyre több hír érkezik arról, hogy a minőség nem minden, a Tidal állítólag a csőd szélén táncol.
Próbáld ki!
A streaming-szolgáltatások felfedezése kifejezetten egyszerű. Egyrészt a legtöbbjük ajánl 30 napos ingyenes kipróbálási lehetőséget, amikor ugyan meg kell adnunk számlázási adatokat, de az utolsó ingyenes napig teljesen kockázatmentesen kihátrálhatunk belőle. Így aztán akár azt is megtehetjük, hogy szépen megnézzük mindegyiket, összehasonlítjuk a hangminőséget, az elérhető zenék mennyiségét, a plusz szolgáltatásokat, a mobilos appok kényelmességét, aztán a havidíjat a nekünk legjobban tetszőre költjük.
Mindegyik szolgáltatás kiválóan használható számítógépeken böngészőből, illetve letölthető segédprogramból, út közben pedig iOS és Android alá elérhető mobilappok formájában. Ha belekóstolunk a streaming világába, először minden bizonnyal jön a kedvenc előadók, zenekarok és lemezek megjelölése, hogy ezeket bármikor keresgélés nélkül, gyorsan elérhessük. Aztán bele lehet kóstolni a stílusok, hangulatok vagy bármilyen egyéni rendezési elv alapján összeállított lejátszási listák készítésébe, elmerülni a stílusok szerint válogatott tematikus rádiók műsorában, vagy épp azt kipróbálni, hogy saját szokásainkat elemezve miket ajánl fel nekünk véletlenszerűen a rendszer. Aztán egy idő után már nem is értjük, hogyan lehettünk meg anélkül, hogy egy elenyésző havidíj fejében a világ összes zenéje ott van tőlünk egy koppintásnyira.
