Amikor a lencse még a fényképezőgépek túloldalán volt, jóval kevesebben fotózták önmagukat, ma viszont a mobilok frontkamerájának köszönhetően minden a szelfikről szól. De biztos, hogy jó ez?
A selfie, vagy magyarosítva szelfi fogalma nagyjából akkor honosodott meg, amikor a mobilokon először megjelentek a fényképezőgépek. Persze korábban is volt már példa arra, hogy valaki önmagát fotózta, de ehhez még egyrészt fényképezőgép kellett, másrészt pedig legalább egy tükör, vagy inkább egy állvány és egy időzítő. Szóval mi magunk leginkább akkor kerültünk rá a képre, ha valaki más fotózott le minket, míg az általunk készített felvételeken kevésszer szerepeltünk, ehelyett lefényképeztük a barátainkat, családtagjainkat, vagy épp azokat a helyeket, ahol jártunk.
A mobilok kamerái is először csak a készülék hátoldalán jelentek meg, de tény, hogy egyre többekhez eljuttatták az egyszerű fotózás élményét, és az internet, az üzenetküldők és a közösségi média megjelenésével egyre többen készítettek magukról fotókat, hogy azokat továbbküldjék vagy profilképet csináljanak belőle. Akkoriban persze még mindig nehéz volt önmagunkat fotózni, el is terjedt a “tükörhobbit” gúnyszó azokra, akik állandóan a nagy fürdőszobai tükör előtt pózoltak a sokadik önfotó kedvéért. Meg aztán volt egy csomó “baleset” is, ami abból következett, hogy a fényképezők nem látták, pontosan mi is lesz a képen.
Végül pedig elérkezett az a korszak is, amikor a telefonok előlapján is felbukkantak a kamerák, így már nem kellett se tükör, se egyéb trükk ahhoz, hogy magunkról készítsünk fényképet, miközben a kijelzőn azonnal látjuk is, milyen látványra számíthatunk. Ezzel pedig divatos kifejezéssel élve “felrobbant az internet” – a netezők egyik fele csak panaszkodik a másik felére, akik már szinte kizárólag olyan fotókat osztanak meg, amiken a kép készítői maguk láthatóak, egyre kevesebb a tájkép, az eseményekről készült fotóm hangulatkép, csak én, én és ÉN. 2013-ban az Oxford Dictionary egyenesen az év szavává választotta a selfie-t, ami jelzi, hogy milyen gyorsan lett közismert és népszerű fogalom, emellett pedig az Instagramon még mindig az egyik leggyakoribb címke a #me.
Szelfilozófia, avagy fény és árnyék
Önmagában persze a szelfi sem veszélyes, az önfotós korszakkal megengedőbbek szerint egy pisztoly is csak akkor halálos, ha elsütik, tehát minden új eszköz vagy technológia önmagában ártalmatlan, csak akkor válik károssá, ha rosszul használják. Viszont egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a túlzott szelfi-mánia igenis visszaüthet: torzíthatja az énképünket, fals érzelmi visszacsatolásokat adhat és beszűkíti azt, mit tartunk fontosnak a világból.
Különféle pszichológiai tanulmányok készültek már a jelenségről. Egyesek azt vizsgálták, milyen embertípusokra jellemző inkább a szelfizés: eszerint a sok önfotót posztolók között gyakoribb a nárcisztikus (tehát önmagukat szélsőségesen pozitívan megítélő és túlzottan önközpontú) személyek száma, és szintén gyakran előfordulnak pszichopátiára utaló jelek (az ilyen emberek impulzívan, viszont kevesebb empátiával viselkednek másokkal).
Szintén érdemes megvizsgálni, mennyire jó vagy épp káros az, hogy a szelfiket az Instagram vagy a sok száz képmanipuláló app segítségével akár pillanatok alatt át is szerkeszthetjük, így a vélt vagy valós hibákat eltakarva, átrajzolva, effektekkel elfedve egy idő után magunk is elhisszük, hogy olyanok vagyunk, mint ami az agyonretusált képeken látszik.
Ami pedig a visszacsatolást illeti: manapság sokan keverik össze az instagramos szelfikre kapott lájkok számát az önértékelésük minőségével. Ha sokan lájkolják az új szelfimet, az azt jelenti, hogy szép vagyok, ha nem jönnek a lájkok, bizonyára valami baj van velem – gondolják. Pedig egy ilyen személytelen kattintás nem egyenlő azzal, ha valaki valóban pozitívnak tartja az illető személyiségét, vagy épp csinosnak látja és ezt közli is. A lájkvadászat tévútra vihet sokakat: ha például egy fiatal lány fotójavító appok segítségével feljavított képe nagyobb szemekkel, teltebb szájjal, valószerűtlenre puhított bőrrel tízszer annyi lájkot ér, akkor tényleg azt hiheti, hogy ő a maga természetességében nem elég jó, nem elég szép.
Ismerd meg magad!
A fentiek alapján persze könnyű annyit megállapítani, hogy a szelfizés mindenképpen káros, pedig ez is elég messze áll a valóságtól. Dr. Dara Greenwood, a New York-i Vassar College szociálpszichológusa úgy véli, a szelfizés alapvetően nem egyenlő a hiúsággal, hiszen az önfotózást kiválóan lehet arra is használni, hogy megismerjük önmagunkat. Ha például egy szelfi elkészítése és közzététele után odafigyelünk arra, hogy csak a valóban arra érdemes ismerőseink (közeli barátaink, családtagjaink) véleményére hallgatunk ezzel kapcsolatban, máris értékes visszajelzést kaphatunk magunkról. Ezen kívül pont azt segíthet megérteni, hogy a magunkról kialakított kép ellenére hogyan látnak minket mások.
Emellett a szelfizés segíthet azoknak is, akik valamiért nehezen fejezik ki önmagukat szóban, írásban, vagy valamilyen művészeti ág segítségével. Hiszen mindenki szeretné megmutatni magát – én ez vagyok, így látom magam, ez az én személyiségem -, és ha máshogy nem megy, egy jól eltalált fotó, egy pár szavas képaláírás, a hangulatot, személyiségjegyeket kifejező effekt többet mondhat minden szónál.
Szóval végső soron a szelfik esetében is azt mondhatjuk el, mint minden más új technológia és az általuk kiváltott divatok esetében is: használjuk, de ne váljunk a rabjává, csináljuk frappánsan, de “ne toljuk túl”, fejezzük ki vele magunkat, de ne hagyjuk, hogy csak ez jellemezzen minket. És közben figyeljük a többieket – ha ugyanis az ő szelfijeikből is okosan kiolvassuk az árulkodó jeleket, könnyebben vehetjük észre, amikor segítségre szorulnak, bajban vannak, vagy pont ellenkezőleg, kissé túlzottan elszálltak maguktól. A szelfi ugyanis nem csak a saját állapotunk indikátora, de kiválóan jelzi azt is, mikor van szüksége ránk valamilyen formában másoknak.
