Ahogy annak idején a videó megölte a rádió-sztárokat, vagy épp egy kicsit korábban az elektromos gitár letaszította trónjáról a szimfonikusokat, sokszor temettük már a zenét – mégis köztünk maradt, és új utakat keresett. Manapság is ez történik, méghozzá a legkülönfélébb módokon.

Manapság már késhegyre menő vitákat generál, hogy zenésznek tekinthetjük-e a DJ-ket, és valódi komponálási folyamatot jelent-e egy mobilos alkalmazásban egymás mögé biggyesztett hangminta, de valahol az a lényeg, hogy a muzikalitás mégis megmaradt. A zene, mint olyan, színesebb mint valaha, a stílusok kavalkádja gazdagabb, mint eddig bármikor – az egyetlen hátrány, hogy sokkal nagyobbat kell meríteni a dallamok óceánjából a “hallójárati hálónkkal” (elnézést a képzavarért), hogy megtaláljuk az igazi csemegéket.

A zenét manapság már nem szokás keresgélni, hiszen az dörömböl az ajtónkon: halljuk a weben, a plázákban, csengőhangként és reklámként, filmek alatt, előtt és után. Ha pedig valaki mégis mélyebbre menne, több milliónyi előadó és dal közül választhat, ahonnan egy-egy előadónak sokkal nehezebb kitűnni. És bár elsőre úgy tűnik, már tényleg csak a tehetség szükséges ahhoz, hogy valaki valóban egyedülállót alkosson, hiszen az eszközök szó szerint bárki zsebében elérhetők, mégis van még bőven meglepetés az alkotási folyamatban, még akkor is, hogy ha csak a feszültség mértékéről, vagy éppen egyesekről, hogy nullákról beszélünk.

Szintizom

Az alkotás modern furcsaságaival kapcsolatban vegyük például Bertolt Meyer esetét, aki ritka rendellenességgel született: végtaghiányos, ezért hiányzik a bal alkarja, így már jó ideje protézissel él. Ez a műkéz teljes értékű életet biztosít a számára, sőt egy kicsit többet is: a “robotkar” csuklója 360 fokban képes körbeforogni, tehát bizonyos szempontból szuperképességet biztosít használójának, de mivel DJ-ként, zenészként és producerként is tevékenykedik, az apró gombok, potméterek, vezérlők tekergetése még egy ilyen fejlett bionikus kiegészítővel sem ideális, hiszen a zenei interfészeket mégis emberi kezekre és ujjakra tervezték.

Így jött az ötlet: mivel a műkezet gyakorlatilag egy olyan áramkör vezérli, amely az izommozgást alakítja elektromos jelekké, és amit Bertolt idejekorán megtanult vezérelni mára gyakorlatilag tökéletes természetességgel használva a protézist, mi lenne, ha ezeket az “izom-jeleket” közvetlenül egy analóg szintetizátor potméterének szabályozására használná? Az analóg szintetizátorok jellemzője ugyanis, hogy szinte az összes funkciót lehet vezérelni potméter helyett egyszerűen egy kábellel, amiben a feszültség erősségétől függően változnak a paraméterek. Így nem volt más hátra, egy kis kísérletezgetés, farigcsálás, majd némi profi segítség után Bertolt saját elmondása szerint olyan természetességgel irányítja a bal karja izmainak segítségével az analóg szintetizátor sokféle funkcióját, mintha csak a gondolataival vezérelné a hangszert, ez pedig új távlatokat nyitott számára az alkotásban.

Hangok az anyaméhből

Egy másik népszerű modern zenei hack, amikor a MIDI jeleket vezérlik valamilyen furcsa kontrollerrel. A digitális zene alapvetésének számító MIDI (Musical Instrument Digital Interface) jelek lényege, hogy egyrészt univerzálisak, platformfüggetlenek, másrészt igen kis méretűek, mivel magát a hangot nem tartalmazzák – mint mondjuk egy MP3 file -, mindössze csak a hangmagasságot, a tempót és a hangszer “típusát” határozza meg, épp ezért könnyű kicserélni például a hangszereket a MIDI fájlokban, ezáltal egy dallam, ami az előbb még torzított gitárként szólt, egy kattintással klarinétszólammá változhat. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a betűtípusokat egy dokumentumban: ha a kicseréljük a fontot, attól még (jó eséllyel, ha nem valamilyen kínai karakterkészletet állítunk be) a szöveg olvasható marad, értelmezni tudjuk az információt, viszont a stílussal egy csomó extra információt vagy érzetet adhatunk a szövegnek.

A MIDI kiaknázására született már néhány teljesen elmeroggyant, vagy épp zseniális próbálkozás (ki-ki döntse el, melyik kategóriába sorolja őket): láttunk már gyümölcsből készült zongorát, vagy éppen grafitceruzával rajzolt klaviatúrát, viszont az egyik legújabb kísérletezés már-már a groteszk és a morbid határvonalán táncol: születés előtt álló embriók mozdulatait használják zeneszerzésre.

Luca Yupanqui neve nem sokaknak lesz ismerős, többek között azért sem, mivel egy csecsemőről van szó, ennek ellenére a kis hölgy neve fémjelzi a találó nevű “Sounds of the Unborn” lemezt, amelyet basszusgitáros anyja (Elizabeth Hart) és producer édesapja rögzített. A felvételek készítésekor ráadásul Luca konkrétan még meg sem született: a kísérletező szülők ugyanis MIDI jelekké alakították a méhben lebegő magzat mozdulatait, így a valóság tényleg az, hogy bár akaratlanul, de a kis Luca hozta létre ezeket a furcsa éteri hangokkal és zajokkal teletűzdelt felvételeket.

Az apa, Ivan Diaz Mathé nem zöldfülű a furcsa hangszereket, vagy még inkább zeneszerzőket tekintve, ugyanis egy másik projektjében élő növények fiziológiai jeleit alkította át zenévé, amiből megszületett a Synthesis Botanica: ez nem más, mint a Buenos Aires-i botanikus kert növényeiek „közös szerzeménye”. A producer elmondása szerint minden növényfaj más fajta zenét komponál, sőt idővel azt is meg tudta állapítani, hogy ha egy krumpli például beteg volt a „zeneszerzés” alatt, vagy, hogy mely napszakban született a mű.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

ivan diaz mathe (@ivi_lee) által megosztott bejegyzés

Nyilván a fenti példák a zeneírás, az alkotás peremvidékéről származnak, ennek ellenére számos érdekes, hihetetlen és olykor bizarr megoldás érkezik a muzsika világából, így a jövőben felkészülhetünk az agyhullámokkal generált diszkóra, vagy épp a világ első kizárólag mesterséges intelligencia algoritmus DJ-it felvonultató zenei fesztiváljára is. Ki tudja, még az is lehet, hogy egy évnyi fesztivál-nélkülözés után nagy sikerű bulisorozat lenne belőlük.