Itt egy kép. Én festettem, az enyém, és ha eladom, én kapok érte pénzt. De mi van akkor, ha ezt a mondatot egy mesterséges intelligencia, vagy akár egy mobilapp „mondja”, esetleg valaki, aki pár képpontot rakott össze egy mémkészítő szoftverrel? Az általuk alkotott „műveknek” ki a szellemi tulajdonosa?
NFT, avagy hosszabban: Non-fungible Tokens, amit magyarra talán Nem-helyettesíthető Zseton formában lehet átültetni. Jobb, ha megjegyezzük ezt a három betűt és az azt rejtő kifejezést, mivel ettől hangos pár hónapja az összművészeti (és legfőképpen a digitális) világ. Az új fogalom nem más, mint egy megoldás a hosszú évtizedek óta húzódó problémára: hogyan védhető és bizonyítható a digitális művek eredetisége és tulajdonjoga?
A mémek világában mi az eredeti?
A deepfake videók, mémgyártó weboldalak és a fake news korában azon törni magunkat, hogy egyesekből és nullákból álló, sokak számára teljesen értelmezhetetlen krikszkrakszok eredetiségét bizonyítsuk, sziszifuszi feladatnak tűnhet. Ugyanakkor pont az a technológiai fejlettség, ami lehetővé teszi, hogy bárkinek az arcát rámontírozhassuk egy ingyenes appal Luke Skywalker fejére, segíthet abban, hogy például tízezer darab, apró, pár pixeles, algoritmus által generált punk fej 75 milliárd forintot érjen. Nem, nem tévesztettük el az összeget.
A Larva Lab CryptoPunks projekt apró alkotásai azért válthatók pénzre a szellemi tulajdon szabályai szerint is, mert pontosan ugyanaz a technológia védi, mint ami alapjaiban forgatta fel a pénzügyi világot a kriptovaluták megjelenésekor.
A blockchain vajon mi?
Ha már-már profán módon le szeretnénk egyszerűsíteni a dolgot, akkor az NFT-t úgy kell elképzelnünk, mintha Leonardo nem vászonra, hanem puzzle-darabkákra álmodta volna meg a Mona Lisát és minden egyes darabkába elrejtett volna mondjuk egy hajszálat, ami egy DNS vizsgálat során kétség nélkül igazolja az adott kis mozaik valódiságát. Ezután pedig Leonardo egyenként feladja postán a darabkákat úgy, hogy mindegyik puzzle hátuljára sorban feljegyzi kizárólag a soron következő darabka címét, de közben azt is rávési, hogy hány darabból áll a teljes mű és azokon mi látható – tehát például melyik tincs egy részlete lóg bele, vagy melyik fogacska látszik a titokzatos mosolyból. Így aztán ha a lánc valamilyen okból megszakad, akkor onnantól a darabkák nem illeszkednek, hiszen megtört a sorrend. Ha pedig valaki megpróbálja hamisítani az egyes darabokat, egyszerűen nem lenne a birtokában minden szükséges, és az eredeti darabokon rögzített információ. Hiányozna a hajszál, a következő puzzle címe vagy épp a teljes mű leírása. Ezáltal pedig végeredményben azonnal kiderülne, hogy az adott puzzle hamis.
Az NFT zsetonok is hasonló elven működnek, így hiába másolják le az adott fotót, rajzot, videót, vagy tényleg bármilyen digitális művet/adatot, hiába posztolják újra-meg újra a közösségi médiában, a kis jelölők mindig tudják, hogy az eredeti “puzzle-ben” hol a helyük, ki van előttük, ki következik és azt is, hogy ki a tulajdonos. Sőt! Mivel az összes zseton tartalmazza a teljes mű összes jellemző adatát (kivéve a teljes blokklánc sorrendjét), bárki is próbálná hamisítani őket, a többi zsetonnal való összehasonlításkor a bennük tárolt közös adatok alapján rögtön kiderül, hogy valami nem stimmel, így a hamisítás gyakorlatilag teljesen kizárt.
A módosíthatatlanság (ha eddig nem is volt ilyen szó, akkor most már van) és az, hogy a mű gazdája kétség kívül bármikor tudja igazolni a tulajdonjogát, pedig a feje tetejére állította az amúgy a COVID alatt enélkül is fellendült gyűjtői és művészeti kereskedői piacot.
2021: a robbanás éve
Azzal, hogy a hirtelen a semmiből gombamód feltörő NFT művészeti piactereken szó szerint milliárdokért kelnek el digitális műalkotások, magával hozta azt, hogy most már olyan neves aukciósházak rendeznek digitális árveréseket, mint például a Christie’s, vagy a Sotheby’s. Azzal pedig, hogy a nagy múltú, és világviszonylatban is ismert és elismert művészek, galériák, gyűjtők és aukciósházak legitimálták a crypto art fogalmát, csak még jobban felkorbácsolták az árakat.
Jelenleg nagyjából ott tartunk, hogy – kis túlzással – ha valaki rajzol egy 5×5 pixeles, tehát mindössze 25 képpont felbontású, egyszerű ikont és NFT-ként felteszi valamely online kripto-művészeti piactérre, azért 4-500 dollárnál kevesebbet nem érdemes elkérni, mert némi szerencsével így is megveszik. Ugyanakkor a technológia lehetővé tette azt is, hogy a Monty Python legendás komikusa, John Cleese (ugyan pont görbe tükröt mutatva az egész NFT jelenségnek) 69 millió dollárt kérjen egy tableten hevenyészve megrajzolt Brooklyn-hídért, vagy, hogy Jack Dorsey, a Twitter alapítója el tudja árverezni 2 millió fontért a bolygó legelső tweet-jét, jelesül a sajátját, amivel elindult a közösségi platform.
Szóval most épp az történik, hogy az egész mozgalom átesett a (digitális) ló túloldalára, és az NFT olyannyira túlnőtt saját eredeti célján, hogy már inkább őrületként kezelhető. A digitális sport- és fantasy-kártyáktól, az animált Taco Bell NFT GIF-eken át a CryptoCrisp ízű (igen, ízű) digitális Pringles chipsig bármi lehet művészet, bármi lehet eredeti és bármi lehet nagyon értékes. És mindez valószínűleg addig tart, míg ki nem pukkan a lufi, hogy aztán pedig, ahogy az lenni szokott, ez az egész NFT dolog visszatérjen egy normálisabb és talán ép ésszel kezelhetőbb mederbe és az legyen, aminek az első pillanattól szánták: a digitális műalkotások eredetiségének és tulajdonjogának “online kutyabőre”.
