Rejtett motívumok, lappangó bizonyítékok, évszázadokon át megbúvó titkok: a múzeumok féltve őrzött kincseinek újabb és újabb részletei bukkannak elő, amikor a vizsgálatukhoz a modern technológia vívmányait is bevetik.
A műtárgyak restaurálását talán sokan még mindig úgy képzelik el, hogy egy megkopott, esetleg itt-ott megrongálódott festmény előtt napokig áll tűnődve a szakember azon morfondírozva, mi lehetett a hiányzó részeken, vagy pontosan milyen színárnyalatot használjon, ha a fakuló képet eredeti állapotának megfelelően szeretné helyreállítani. Az efféle elképzeléseket erősítheti, hogy még manapság is születnek olyan borzalmas eredmények, amelyek közröhej tárgyává, vagy akár internetes mémmé válnak: 2012-ben híresült el például egy spanyol Jézus-freskó, amelyből egy magát profiként hirdető kókler valamiféle torz Moncsicsi-fejet pingált, de még tavaly nyáron is felbukkant egy Murillo-festmény, a Szeplőtelen fogantatás, amelyet az önjelölt szaki óvodás gyermekrajz-szintű végeredményt hozott össze. Legalább ugyanennyi történet kering olyan műtárgy-elemzőkről, akik hibásan állapították meg egy-egy alkotás eredetiségét, és legendák keringenek az eredetihez minden szinten hasonlító hamisítványokról, vagy épp olyan klasszikus művekről, amelyek évszázadokig a feledés homályába veszve porosodtak valahol, mert valaki tévesen nyilvánította őket utánzatnak.
Az igazi profik azonban egyrészt művészi színvonal, történeti tudás tekintetében feddhetetlenek, ráadásul manapság már abban is kapnak profi segítséget a technológia újdonságaitól, hogy pontosan milyen volt az adott műtárgy a megszületésekor, beleértve akár a festékek összetételét, a vászon anyagát, vagy épp az emberi szem számára láthatatlan vonalakat és titkokat.
Hogy bemutassuk, hogyan is zajlik manapság ez a munka, egy igazi profi segítségét kértük. Fáy András restaurátor bejáratos a világ legnagyobb múzeumainak olyan ajtói mögé is, ahová egyszerű látogató sosem léphet be. Dolgozott Los Angelesben a Getty Museumnak, a londoni National Gallery-nek, fejből tudja, mi lóg a Mona Lisával szemben a Louvre-ban. Jelenleg az Országos Múzeumi Restaurációs és Raktározási Központban dolgozik: a 37 ezer négyzetméteres épületegyüttesben világszínvonalú restaurátor-műhelyek, műtárgyraktárak, kutatószobák és irodák mellett helyet kapott a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet és egy látogatóközpont is. Itt található a Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria több mint háromszázezer műtárgyának megőrzéséhez és tudományos feldolgozásához szükséges eszközpark.
A szakember vérében hordozza a művészet szeretetét, nagyapja festőművész, édesapja grafikus volt. Még gimnazistaként próbaképpen lemásolt ceruzával egy Jacopo Bassano portét, ami olyan jól sikerült, hogy onnantól kezdve kétség sem fért ahhoz, hogy ebben az irányban tanuljon tovább. Az egyetemen nem csak elméletet tanult, kémiát, fizikát, különböző képalkotó berendezések használatának csínját-bínját is el kellett tanulni, majd a diploma megszerzése után egyből bekerült a Szépművészeti Múzeum stábjába. Azóta megszámlálhatatlan műalkotással volt dolga, mellette pedig egyetemi hallgatókat tanított a szakma titkaira.
Találkozás a beteggel
“Egy műalkotás vizsgálata pont úgy kezdődik, ahogy egy beteg kezelését megkezdené az orvos” – magyarázza a szakember. “Minden év elején a gyűjteményfelelősökkel együtt összeállítjuk az éves tervet. A műhelyben látleletet veszünk a tárgyakról, kiderítjük, melyiknek mi baja van, mit tudunk ez alapján prognosztizálni, mennyire van veszélyben az adott tárgy. Itt derül ki, hogy be kell-e avatkoznunk, és ha igen, milyen mértékig. Mindenki ugyanazzal a felelősséggel áll hozzá, nincs helye személyes ambíciónak, a tárgy diktál.” – magyarázza Fáy András.
Sajnos még a legismertebb művészek alkotásai közül is akad olyan, amelynek mostoha sors jutott, és ezért szinte lehetetlen feladatnak tűnik a megmentésük. Munkácsy Mihály egyik legismertebb alkotása, a Krisztus-trilógia Golgota című darabja például a kilencvenes években került Magyarországra a tulajdonos jóvoltából. A közel harminc négyzetméternyi vászon kicsomagolásakor a restaurátorokat is meglepte, milyen rémes állapotban volt a festmény, fél éven át kellett szárítgatni, hogy a víz és a penész eltűnjön, és egyáltalán hozzá lehessen kezdeni a sérült részek helyreállításához.
A procedúra ugyanaz azon tárgyak esetében, amik már régóta a múzeum birtokában vannak, és a friss szerzemények felmérésekor is. A tárgyakat megtisztítják, majd nagy részletességű fotókat készítenek róla, melyeken jobban megmutatkoznak a mély rétegek, de az igazán érdekes felfedezések akkor születnek, amikor alkalmazásba kerülnek a különböző képalkotó berendezések, mikroszkópok és mérőeszközök, melyek képesek teóriákat megcáfolni, vagy éppen bizonyítékként szolgálni egy műtárgy eredetiségével, keletkezésével kapcsolatban.
Az eredetiség igazolása könnyű, amennyiben a műkincs sorsa hitelesen dokumentált – a különböző királyi családok, vagy az arisztokrácia gyűjteményébe került műveket általában leltárkönyvekben feljegyezték az udvarban, és korábban a fényképek híján a mű dimenzióit, alkotóját és az alkotás idejét, fő ismérveit tüntették fel. Ideális esetben ez jól visszakövethető, így nyugodtan ki lehet írni egy kiállított darab mellé, hogy eredeti. Fáy András például restaurált olyan képet a Szépművészetiben, melyről utólag derült ki, hogy eredeti Tiziano, amikor Olaszországban régi leltári feljegyzések alapján azonosítani lehetett. A festmény értéke hirtelen több milliárd forintra ugrott.
Nyomozás minden szinten
De mi a helyzet akkor, ha valaminek már nincs papírja? Itt jön képbe a művészettörténészek szakértelme, és a technológiai újítások együttes ereje. Nézzük, milyen módszereket lehet alkalmazni a vitatott hátterű alkotások esetében!
Röntgenfelvétel
A Szépművészeti Múzeum egyik legértékesebb festménye Giovanni Antonio Boltraffio Mária gyermekével című alkotása. Boltraffio Leonardo da Vinci egyik legjobb tanítványa volt, az ő stúdiójában dolgozott. Amikor da Vinci Sziklás Madonnájának londoni példányát (ezt ugyanis a mester kétszer is megfestette, az egyik Párizsban a Louvre-ban van kiállítva, míg a másik Londonban) röntgenfelvételekkel elemezték, láthatóvá vált annak a nyárfatáblának erezete is, melyre da Vinci a képet festette.
Amikor egy másik vizsgálat során összevetették Boltraffio alkotásával, melyet szintén nyárfatáblára festett a művész, akkor rájöttek, hogy összepasszol az erezet a két festményen, konkrétan ugyanabból a táblaelemből valók. A Getty Museum 2006-ban például vett egy Rubens-táblát, amiről ugyanígy kiderült, hogy egy id. Jan Breughel mű táblájának a folytatása.
Dendrokronológia
“Minden fa egy csodálatos teremtmény, mert növekedésük során pontos naptárat írnak a belsejükben” – meséli lelkesen Fáy András. “Az évgyűrűk a fa születésétől a kivágásig mutatják annak korát. Mikroszkóppal megmérjük a fa évgyűrűinek szélességét, olyan részletességgel, hogy még az adott év tavaszi és az őszi pásztáit is be lehet azonosítani. Több évszázadra visszamenőleg pontosan meg lehet határozni egy fatábla esetében, hogy mikor vágták ki, és hogy a fa élete során milyen behatásokat kapott – még az is kikövetkeztethető, hogy magányosan álló, vagy erdei fa volt.” – magyarázza a szakember a dendrokronológia szerepét a szakmában. Bár ez elsőre talán elég elrugaszkodottnak tűnhet, ám nagyon komoly adatbázis áll rendelkezésre különböző famintákból. Ezeknek a mintáknak az évgyűrűit átfedésekbe lehet hozni, és ezzel folytonos, nagyon messzire mutató sorozatot lehet alkotni.
Infravörös felvétel
Da Vinci Sziklás Madonna című alkotása egyébként rengeteg érdekességet tartogatott, melyet csak a technológia segítségével lehetett kideríteni: az infravörös felvételek mutatták ki azt is, hogy da Vinci átfestette az alkotást, melyben Mária és a kis Jézus figurája is eredetileg a képen feljebb szerepeltek, míg az angyal, aki a képen kifelé néz, korábban Jézusra tekintett le, és sokkal közelebb állt hozzá. Szintén a modern röntgentechnológia derítette ki a Koeller-Muller múzeumban egy sokáig csak ismeretlen festőnek kreditált alkotásról, hogy igazából egy eredeti Van Gogh festmény. A képen egy virágos csendélet látható – legalábbis szabad szemmel, ám a röntgenfelvétel megmutatta, hogy egy alsóbb réteg egy teljesen más jelenetet ábrázol – két birkózó tusáját.
Festékelemzés
A festékelemzés sokszor fontos részét képezi a nyomozásnak, ha egy műalkotás korának meghatározása a cél. Fáy András szerint ennél a technikánál nem magának a festéknek a korát határozzák meg, hanem a festékanyagnak az összetételéből tudnak következtetni a korra, amikor az készülhetett. A restaurátor szerint vannak korszakok, amikor felbukkan egy új festékanyag, és kikopik egy régi, illetve sokat elárul egy korról, hogy milyen alapozást használt a mester.
“A tizenkilencedik században már olajos cinkfehér alapozást használtak, előtte pedig a színes alapozók voltak divatban, és eltérő volt, hogy melyik korban milyen színt használtak, milyen volt a kötőanyag. Az olajfestéknél következtetni lehet a korára abból, milyen jelleggel repedezett össze a felület, amit ránézeti mikroszkópiával is lehet vizsgálni – magyarázza a szakember.
A festékek vizsgálatánál a mikroszkóp mellett szerepet kap a modernebb technológia is: ma már gyakran használnak úgynevezett rétegvastagság-mérő és anyagösszetétel-vizsgáló készüléket, mely gyenge sugárzást bocsát ki a festmény egy apró pontjára. A sugárzás hatására a festékekben található összetevők a maguk kémiai tulajdonságainak megfelelő választ produkálnak, melyet a készülék le tud olvasni. Mivel a festékek a történelem során más és más anyagokból készültek, a műszer segít meghatározni a pigmentek jellemzőit, így szintén komoly pontossággal lehet megbecsülni, mikor készülhetett.
Ezzel a módszerrel például gyorsan lebuknak azok a hamisítványok, melyek a második világháború után keletkeztek – az atombomba megjelenésével ugyanis a légkörbe jutott polónium és rádium izotópok megragadnak a festékben, ha valaki azt állítja, hogy egy több száz éves festmény lóg a falán, de a mérőműszer ki tudja mutatni az izotópokat a festékből, akkor sajnos a büszke tulajdonos valószínűleg egy hamisítványra büszke. Budapesten az 1800-as évek végén festett képek pigmentjeiben apró aranyszemeket lehet felfedezni, ekkoriban rengeteg építkezés zajlott a fővárosban, az épületek díszítéséhez pedig gyakran aranyport használtak, melynek apró szemcséi mindenhová bejutottak.
Ezek úgynevezett nem invazív módszerek, nem igénylik azt, hogy a festményből bármit is elvegyenek, ugyanakkor nem mindig lehet megúszni, hogy egy-egy apró mintát ne emeljenek ki belőle. Ilyenkor megkeresnek egy egyébként is sérült területet, például egy olyan részt, ahol lyukas a vászon, és a szakadás pereméről még egy parányi darabot lemetszenek speciális sebészkéssel, így lehetőség nyílik az anyag és a rétegek mikroszkopikus vizsgálatára. Derült már ki festményről, hogy eredeti Vermeer, köszönhetően annak, hogy biztosan meg tudták állapítani a vászon eredetét annak szövéséből.
A restaurálás során a restaurátornak nagyon körültekintően kell eljárnia: a javításra szoruló részeket úgy kell megalkotnia, hogy az ne üssön el az eredeti alkotástól, ugyanakkor a jövő restaurátorai számára egyértelműen megállapítható legyen, hogy a műtárgyat nem eredeti állapotában látják. Fáy András úgy fogalmaz: “Felelősségünk van a múlt felé, a művész felé, de ugyanekkora felelősségünk van a jelen és a jövő restaurátorai felé is.”
