A Facebook 5 évvel az indulása után, 2009-ben mutatta be a like gombot – érdekesség, hogy a funkció először magának Mark Zuckerbergnek sem tetszett. Most, hogy 10 évvel később a Facebook és az Instagram is fontolgatja a funkció megszűntetését, elgondolkodtunk: miért akarjuk annyira, hogy lájkoljanak? Mennyire változtatta meg a személyiségünket az elmúlt tíz év és vajon milyen volt a Facebook a like gombok előtt?
Ha belegondolunk, sokkal fontosabb dolgok miatt is aggodalmaskodhatnánk: nyakunkon a klímakatasztrófa, milyen lesz a Brexit, mit együnk vacsorára, vagy mikor tudunk házat venni magunknak. Mégis, ami folyamatos lázban tartja az online világot, hogy egy közösségi média cég megszűnteti az egyik dizájnelemét.
Tíz évvel és több ráncfelvarrással később már annyira mindennapjaink része lett ez az apró, de mégis jelentős visszaigazolás, hogy nehezen tudjuk elképzelni, milyen lenne az élet a megszokott like, vagy épp tesói, a szívecske, a haha és társai nélkül. Vajon fel-alá járkálva gondolkodnánk azon, hogy tetszik-e az embereknek legújabb profilképünk, vagy egy idő után teljesen elfelejtjük, hogy valaha kék hüvelykujjakban mértük a népszerűségünket és egyáltalán nem érdekel majd bennünket mások véleménye? Bármi is legyen a válasz, egy hatalmas ugrás lesz a jelenünkhöz képest, hiszen látszólag imádunk lájkolni: megszületése óta 1,13 billiószor nyomtuk meg a gombot. Ez azt jelenti, hogy naponta 4,5 milliárd, míg percenként 3 125 000 alkalommal használjuk ezt a funkciót véleményformálásra világszerte.
De miért volt szükség lájkokra?
2007-ben azért alkották meg a lájkot a Facebook mérnökei, hogy a felhasználókat teljesen odatapasszák a felülethez. Az embereknek ugyanis folyamatos megerősítésre van szükségük, a like pedig pont ezt adja meg nekik. Az értesítések beérkezésekor endorfin termelődik, és ebből minden alkalommal többet akarunk. A kedvelés abszolút befolyásolja a felhasználási szokásainkat: sokan például akár törlik is a posztjaikat, ha az nem gyűjtött be elég visszajelzést, mások pedig egy külön „lájkvadász” fiókot hoznak létre, elválasztva a közönségkedvencnek szánt tartalmakat a lájkoktól függetlenebb, valóban személyes információktól.
Társasági lényekként szeretünk magunkról beszélni. Mi több, imádunk, történjen az közvetlenül, vagy közvetetten. Több tanulmány is alátámasztja, hogy míg alapesetben időnk közel 40%-ában beszélünk magunkról, amikor viszont billentyűzet elé kerülünk, ez az arány hirtelen 80%-ra nő. Nem csoda, hiszen a személyes kommunikáció során nem csak magunkra figyelünk. Az online térben, vagy csak egyszerűen akkor, amikor egyedül vagyunk és közvetett módon kommunikálunk, végtelen időnk van gondolkodni azon, milyen szavakat használjunk, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel magunkat. Nem véletlenül alkalmazzák a szakemberek az írást a terápiás introspekció eszközeként.
A jelenségről megkérdeztünk egy szakértőt, Demetrovics Zsoltot is: „Az, hogy az ember szociális lény, azt is jelenti, hogy az önértékelés nem önmagában létezik, hanem folyamatosan szükségünk van mások visszajelzésére. Így a like nem csak egy odapöccintett reakció, hanem egy alapvető működés megvalósulása egy modern technika segítségével. A szükséglet tehát, hogy kölcsönösen megerősítsük egymást abban, hogy jók, szépek vagyunk, ügyesek a gyermekeink stb. évezredek óta jelen van az életünkben. Az internet előtti időkben azonban a visszajelzéseket személyes találkozások során gyűjtöttük be, mára azonban ennek jelentős része áttevődött az online térbe. A különbség azonban elsősorban nem a módban, hanem a mennyiségben rejlik: amíg eddig csak a szűk ismerősi körünktől reméltünk és kaptunk visszajelzést, most ezrek láthatják a feltöltött képeket, tartalmakat. A like funkciójában és tartalmában ugyanaz, mint egy találkozás során kimondott kedves, jó szó. A közösségi média viszont tágabb lehetőséget ad ezek provokációjára, s a bemutatott kép torzítására is. Egyrészt, inkább a fodrász után töltünk fel magunkról egy képet, s nem kócosan fáradtan, másrészt nem csak az az egy-két ember lát majd bennünket, akivel hazafelé összefutunk, hanem az a több száz, akiket az ismerőseink között tudhatunk. A szükséglet és az igény tehát nem új, mindössze csak a technológia az.”
Demetrovics Zsolt
Az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora. Szakértőként részt vesz a Telekom tudatos internet-használatot népszerűsítő kezdeményezésében, amely az itt tárgyalt lájkfüggőség mellett az álhírek, az internetes zaklatás és a kontentfüggőség problémáira is felhívja a figyelmet.
2014-ben a thaiföldi Mentális Egészségügyi Minisztérium adott ki egy vészjósló hangnemű közleményt, amiben a közösségi média mentális egészségre gyakorolt káros hatásairól számolt be. Úgy érezték, a fiatalok megszállottsága amellett, hogy saját életükre is káros, az ország jövőjét is veszélybe sodorja, hiszen akadályozza az ország kreatív és innovatív fejlődési mechanizmusát. Felhasználóként mi is egyre gyakrabban kaphatjuk magunkat azon, hogy olyan üzenetekkel találkozunk, amelyek szerint a közösségi média tönkretesz bennünket, megsemmisíti az önértékelésünket. A Dove 2015-ös Self-Esteem kampányához fűződő kutatási eredmények is alátámasztják a fentieket: a nők kétharmada szebbnek érzi magát az interneten, mint a való életben, és az egyetemisták 60%-a ismerte be, hogy a közösségi média negatívan befolyásolta önbizalmukat. Az amúgy is kétségbeejtő eredményeket még az Anxiety UK is megfejelte egy hasonló kimenetű kutatással, és elindult egy globális hullám a közösségi média és az alacsony önértékelés közötti kapcsolat feltárásáért.
A számok és a kutatások a közösségi médiát okolják az alacsony önértékelés miatt, de valóban ennyire képes bennünket megváltoztatni egy platform? „Egyelőre nem állnak rendelkezésünkre pontos kutatási adatok ezen változásokat illetően. Az ember természetesen hajlamos rá, hogy önmaga prezentálásakor kedvezőbb képet mutasson magáról a valóságosnál, hiszen így valószínűbben kapunk pozitív megerősítést is. De nagyok az egyéni különbségek, hogy mennyire erős az igény a külső megerősítésekre, akár a való életben, akár a közösségi médiában. Aki biztosabb, a külső megerősítésektől függetlenebb pozitív önértékeléssel rendelkezik, ami egyébként főképp a gyermekkori pozitív megerősítésekből, kedvező tapasztalatokból táplálkozik, kevésbé függenek a külső megerősítésektől. Nekik is jól esik, s nekik is szükségük van ezekre a „simogatásokra”, de kevésbé vannak kitéve annak, hogy minden erejükkel azon legyenek, hogy minél több lájk-ot gyűjtsenek a közösségi média oldalakon.” – mondta Demetrovics Zsolt.
Hogyan fognak eltűnni az életünkből a lájkok?
Míg a Facebook csak a napokban jelentette, be, hogy elrejteni készül a News Feed like-számlálóját, a cégbirodalomhoz tartozó Instagram már 7 országban próbálgatja az ötletet. A többek között Brazíliában és Kanadában is tesztelt új verziónál a felhasználók csak a közös ismerősök lájkjait láthatják az egyes posztok alatt. Szakértőnk persze szkeptikus a hosszabb távú folyamatokkal kapcsolatban: „Nem gondolom, hogy a like megszűntetése egy éra végét jelentené, hiszen alapvető szükséglet kielégítéséről van szó. A rendszer ki fog találni erre egy új variációt, megoldást. A kommentek, s egyéb funkciók továbbra is rendelkezésre fognak állni. A közösségi média azért ennyire népszerű, mert ezeket az alapvető igényeket elégíti ki, nem pedig fordítva.”
A Facebook kommunikációjában azzal indokolják a kísérleteket, hogy szeretnék megóvni a felhasználók mentális egészségét és önértékelését. A hosszú távú célok között szerepel, hogy a felhasználók ne önpusztító módon hasonlítgassák össze magukat egymással és töröljék azokat a képeket, amik nem kaptak elég reakciót. A Facebook egyelőre az Android-alkalmazásán teszteli a lájkmentes funkciót, a nagyközönség számára még nem elérhető ez a verzió. A cég még nem hozta nyilvánosságra az Instagram tesztelési eredményeit és pontos menetét, de tény, hogy a nemes célok a vállalat számára üzletileg nem hoznak majd sikert. Hiszen a visszaigazolások hiánya akár elindíthatja a Facebook népszerűségének csökkenését is, és a felhasználók talán elkezdenek újabb közösségi teret felfedezni maguknak, ahol nem kell körülményes kommentekkel kifejezniük valamilyen reakciót, hanem ott egy kényelmes gomb, amit egyszer megnyomva máris adagolhatják egymásnak az endorfinfröccsöt.
