Sokszor beszélünk az internetes zaklatásról, de a legtöbb esetben a kiskorúak és kisebbségek elleni cyberbullying a cikkek és értekezések témája. Pedig a „normális” felnőttek is ugyanúgy belesétálhatnak webes kommunikációs csapdákba, és néhány rossz reakcióval később úgy válnak bűnössé, hogy semmit nem követtek el.
Valószínűleg már mindenkivel előfordult, hogy akarva-akaratlanul kiforgatták a szavait valamely online felületen, és ezután akár egy egész trollhadsereg érti félre véletlenül vagy szándékosan, amit írtunk. Ha pedig elkezdünk még jobban belemenni a dologba, akkor azzal csak olajat öntünk a tűzre. Ráadásul a legritkább esetben végződik egy-egy ilyen kommentháború és trollcunami békés egyetértéssel: valaki a végén bizony nagyon mérges lesz, és akár komoly következményekkel is járhat egy ártatlannak induló vita.
Megszokhattuk, hogy az internetes kommunikáció egyfajta tükre a valós közbeszédnek, csak éppen sokszorosára növelt intenzitással. Ugyanannyira segít a trolloknak és direkt vitakeresőknek az anonimitás, vagy a közösségi médiában még mindig könnyen elérhető fals identitás, de a másik oldal pedig a manapság mindenhol előtörő „PC-kultúra” nyomán már egy ártatlannak tűnő kommenten is mérhetetlenül ki tud akadni. Ez utóbbi jelenséget az a webes mém példázza a legjobban, amely szerint a következő novemberben már a webáruházak sem indíthatják akcióikat Black Friday néven, mert az ugyebár félreérthető, és aki akarja, félre is fogja érteni – szimplán a vita és a balhé kedvéért.
Aki átélt már egy egyszerű hozzászólásból végletekig fokozódó botrányt, az pontosan tudja mennyire rossz érzés, hogy félreértették, vagy kiforgatták, amit írtunk. És ebből a statisztikák azt hozzák ki, hogy bizony egyre több átlagfelhasználó már eleve haraggal és gyanúval telve lép fel a különféle közösségi oldalakra és fórumokra, amivel ugyebár csak rontunk a helyzeten. Belezáródunk saját előítéleteink gömbjébe, az úgynevezett „közösségi buborékba”, amikor már minden virtuális sarkon ellenséget sejtünk, főleg azok személyében, akik nem az általunk képviselt eszméket képviselik. A Harvard Business School és a Torontói Egyetem „A harag megátkozza az ártatlanokat” című tanulmányban több különálló vizsgálat eredményeit ismerteti: azt kutatták, hogyan reagálunk az online zaklatásra és – ami talán még ennél is fontosabb – a zaklatásra adott reakciók hogyan befolyásolják a bűnösségről vagy ártatlanságról alkotott képet.
Ártatlanul vádolva
Az egyik ilyen kísérletben az alanyokat két csoportra bontották és szövegszerkesztési feladatokat osztottak ki a résztvevőknek fizetség fejében. De míg az egyik csoport elé egy igen egyszerű, akár egy gyerek által is elvégezhető feladat került, addig a második csapat meglehetősen nehéz nyelvtani feladatot kapott, így értelemszerű, hogy az utóbbiak között sokkal több volt a hiba. Ennek ellenére a kísérletet végző kutatók részéről az üzenet mindkét csapat számára hasonló volt: a hibák miatt visszatartották beígért fizetséget, holott az első (könnyű feladatot elvégző) csapat munkájában alig volt hiba. A reakció egyértelmű volt: a hamisan megvádolt csoport tagjai sokkal dühösebbek voltak, állításuk szerint igazságtalanul értékelték a teljesítményüket, és úgy vélték, bárki velük ért egyet a kérdésben. És ez itt a probléma, hiszen az érzés az ő szempontjukból jogos, tehát ha velünk történik ilyesmi, nehezen uralkodunk magunkon – sőt a legtöbb esetben nem is uralkodunk magunkon a hamis vádak esetén – de ez a viselkedés sajnos pont azt fogja megerősíteni a többiekben, hogy “vaj van a fülünk mögött”. Csak azért dühöngünk, mert “rajtakaptak”, amitől még inkább ránk szállnak a trollok, amitől persze mi még dühösebbek leszünk, ami pedig (szerintük) még jobban igazolja, hogy bűnösek vagyunk, és így tovább…
Aki kiabál, bűnös
A kutatók azonban pont ezekre a reakciókra voltak leginkább kíváncsiak, épp ezért egy másik csoportnak egy népszerű amerikai bírósági valóságshow megtekintése után meg kellett ítélni a szóban forgó vádlottak bűnösségét. A megtekintett esetek között volt, aki megcsalta a feleségét, egy másik esetben a munkaadóját lopta meg a delikvens. Érdekes módon azonban az újdonsült “tesztbírák” minden alkalommal bűnösebbnek ítélték azokat, akik haragra gerjedtek, mint azokat, akik nyugodtan reagáltak. Még szerencse, hogy a profik nem így ítélnek! Sajnos de…
Természetesen a kutatók nem álltak meg itt, így az átlagemberekből álló csoport mellett közel 140 olyan személyt is bevontak a projektbe, akiknek hivatásukból adódóan van rálátása a bűnösségre és ártatlanságra – a tesztcsoportban például bűnüldöző szerveknél dolgozó szakemberek, ügyvédek és hasonló szakmabeliek szerepeltek. De sajnos profiknak se megy az, hogy minden esetben objektívek és higgadtak maradjanak, hiszen a kísérletsorozat végére ők is úgy gondolták, hogy azok, akik dühösen reagáltak – és azok, akik egyáltalán nem voltak hajlandók válaszolni a kérdésekre – valószínűleg bűnösök, viszont akik nyugodtan reagáltak, nagy valószínűséggel ártatlanok. Ez pedig azért szomorú, mert ha a szakembereknek se megy az elvonatkoztatás a dühös reakcióktól, akkor nem sok remény van arra, hogy a kommentekre utazó trollhadsereg majd a mi helyünkbe képzeli magát.
A legtöbb ember – még azok a szakemberek is, akiknek a munkájuk során meg kell különböztetniük a bűnösöket az ártatlanoktól – az érzelmi reakciónk jeleit használják annak megállapítására, hogy valaki bűnös, vagy ártatlan. Egy dolgot tehetünk: ha legközelebb valaki meggyanúsít minket egy kommentben valami olyannal, ami nem igaz, akkor próbáljunk meg nyugodtak maradni és nem dühből válaszolni. De természetesen az sem baj, hogy amikor épp a másik oldalon vagyunk és egy számunkra felháborító kommentet olvasunk, nem lovalljuk bele magunkat egy felesleges kommentháborúba rögtön, ha valaki agresszívan reagál.
Az internetes vitakultúra, mint nem létező fogalom
Vannak, akik már egyáltalán nem is mennek bele abba, hogy másokat megpróbáljanak meggyőzni egy közösségi oldalon vagy egyéb webes fórumon, mert úgy érzik, eleve nincs sok esélyük egy már megrögzötten elkötelezett illető véleményének megváltoztatására, viszont kiteszik magukat a másik oldalt védelmező láthatatlan hadsereg egyre jobban felgerjedő haragjának. Persze ez sem a legjobb megoldás, hiszen ha mindenki így viselkedne, az internet egy olyan közeggé válna, ahol mindenki csak bekiabálja a véleményét a virtuális nagyvilágba, majd ellenvélemény híján megelégedetten dől hátra, és végeredményben semmi sem változik.
A megoldás persze nem a fenti, defenzív viselkedésmód totális ellentéte, amikor csakazértis mindenre megírjuk a véleményünket: pontosan ezzel válthatunk ki olyan reakciókat, amelyeknek a végére a cikk első felében említett végeredmény alakul ki, amikor igazából mi leszünk a bűnösök mindenért csak azért, mert kicsit markánsabban fogalmaztuk meg egyet nem értésünket.
A témával foglalkozó szakemberek legtöbbje épp ezért azt ajánlja, ne féljünk vitatkozni, más álláspontokat megjeleníteni a webes kommunikációban, de ezt minden esetben tegyük higgadtan, előre felvértezve magunkat olyan linkelhető, idézhető bizonyítékokkal, amik segítenek megmutatni, hogy nem csak a hasunkra ütve mondjuk a magunkét. És persze azt se hagyjuk ki a számításból, hogy néha bizony tényleg nem nekünk lesz igazunk – ilyenkor tudjunk elnézést kérni és igazat adni. Furcsa, és egyelőre ritka internetes szokás, pedig lenne rá igény.
