A tévé már rég sokkal több, mint egy doboz

//A tévé már rég sokkal több, mint egy doboz

A televízió hosszú évtizedekig a passzív szórakozás eszköze volt, de az elmúlt években nagyon megváltozott a jól ismert “doboz”. Máshogy és másfajta tartalmakat nézünk rajta, de sok új funkciót tud maga a készülék is: a tévé megújulásával foglalkozó cikksorozatunkban először ezt a témát járjuk körbe.

Bár azt hihetnénk, a rádiózás megjelenése és elterjedése után sok idő telt el a televízió feltalálásáig, ez ebben a formában nem igaz. A két szükséges technológiát már az 1800-as évek végén megismerték, Paul Nipkow 1884-ben elvi szinten leírta a képfelbontás elvét, míg Karl Ferdinand Braun fejlesztette ki az első katódsugárcsövet 1897-ben. A teljesen elektronikus, töltéstároló elven működő televíziós rendszer megalkotása viszont már Tihanyi Kálmán érdeme, aki 1924-ben írta le először a módszert, majd két évvel később Magyarországon szabadalmaztatta is. 1928-ban karolta fel az új típusú eszköz fejlesztését a Radio Corporation of America. Eközben Mihály Dénes és E. H. Traub 1933-ban készített egy olyan tévékészüléket, amely 240 sorra felbontott képeket tudott közvetíteni, majd forgótükrökkel akár 2,5×3 méteres felületre kivetíteni.

Németországban 1935-ben indult az első tévéadás Telefunken néven, és bár Angliában 1929-től kísérleti adást működtetett a BBC, véglegesen csak 1936-tól indult a szolgáltatás. Az Egyesült Államokban az NBC kezdte meg a tévés műsorsugárzást 1939-ben. Aztán ismét oszlassunk el egy tévhitet, miszerint az első televíziók megjelenése után sokat kellett várni a színes készülékekre. Nos, ez sem igaz, hiszen 1929-ben a Bell laboratóriumban már létezett ilyen prototípus, és 1940-ben már elkezdték az első színes műsorok sugárzását is. Az persze más kérdés, hogy egyszerű pénzügyi okok miatt nagyon sokáig a fekete-fehér készülékek terjedtek el inkább, amihez az is kellett, hogy a CBS-nél megalkossák az első valóban hordozhatónak nevezett színes tévéket a 40-es évek legelején.

Csövektől a pontokig

A tévézés első hosszú korszakában méretes dobozokba zárt katódsugárcsöves (CRT) képernyőket használtak: a készülék a műsorszóró által küldött elektromos jeleket először képpé és hanggá alakítja, majd közvetíti a hangszórónak és a képalkotó rendszernek. Az európai szabvány 50 Hz-es képfrekvenciával 625 soros képet alkot (melyből 576 látható), az amerikai 60 Hz-es képfrekvenciával 525 soros képet alkot (melyből 480 látható). Mindkét rendszernél először csak a páros, majd a páratlan számú sorokat viszik át, így az átvihető képek száma másodpercenként 25, illetve 30. A hiányzó sorok abból adódnak, hogy a kép átvitele mindig a bal felső sarokból balról jobbra kezdődik, és erre a 45-50 sornyi időre van szükség ahhoz, hogy a jobb alsó sarokból a bal felsőbe visszaállítsák a képcső elektronsugarát az eltérítő áramkörök.

A technológia a 20. század végéig szinte változatlan maradt, csupán különféle kép- és hangjavító módszerekkel finomodott. A következő ugrást a lapos kijelzős készülékek jelentették, amelyek elsőként LCD és plazma technológiával működtek. Elsőként a plazmatévé tűnt a jövő igazi letéteményesének a rendkívül gyors képfrissítési idő, a nagy látószög és a magas kontraszt miatt, ráadásul sokkal szebb feketéket jelenített meg az LCD készülékeknél. Volt viszont jó néhány hátránya a plazmáknak, többek között a beégés: a foszfor bevonatú képpontok könnyen felvették azokat a színeket, amik gyakran megjelentek rajtuk, emlékezetes lehetett például, ahogy a plazmatévéken egy idő után folyamatosan látszott a kedvenc tévécsatornánk logójának lenyomata valamelyik sarokban. Szintén kellemetlen hozadék volt, hogy a plazma-kijelzők fényereje idővel csökkenni kezdett, és a kép szürke, színtelen lett. És persze a plazmatévék kegyetlenül nehezek is voltak – és legfőképpen drágák, mivel az elkészítésükhöz használt vegyi anyagok is sokkal különlegesebbnek számítottak.

Az LCD technológia ugyan a kezdetekben nem adott ennyire szép, kontrasztos és gyorsan frissülő képet, ám a folyadékkristályos technológia egyre jobb áron kínált egyre nagyobb felületű paneleket. Hátránya viszont az, hogy a folyadékkristályoknak folyamatos háttérvilágításra van szükségük, amit jó ideig úgy oldottak meg, hogy a fehér háttérfényt állandóan bekapcsolva tartották a készülékek – ez pedig sem az áramfelvétel szempontjából nem számított túl előnyösnek, sem pedig a sötétebb tónusok és feketék súlytalan megjelenítése nem volt az igazi. Viszont azért már itt is nagy ugrásnak számított a CRT-hez képest, hogy jelentősen csökkent a készülékek mérete, és a folyamatos “bombázás” megszűnése miatt a szemet is jobban kímélte.

Az LCD technológia továbbfejlesztéseként érkeztek először a LED tévék, amelyekben a háttérvilágítást már nem katód fénycsöveket, hanem LED diódákat használtak: ez magasabb kontrasztarányt, visszafogottabb energiafogyasztást jelentett, és végre megoldhatóvá vált, hogy kisebb területenként külön-külön kikapcsolható legyen a háttérvilágítás, ezáltal a fekete színek valóban feketék maradjanak.

És itt értünk el a legújabb készülékekben használt megjelenítési technológiáig: az OLED tévék alapjai a szerves fénykibocsátó diódák, amelyek a szentjánosbogarak biolumieszcenciájának ötletét emelték át az elektronika világába. Az egyes OLED-ek nagyon kis feszültséggel is megelégszenek, ezért még gazdaságosabb az ilyen kijelzővel ellátott eszközök üzemeltetése, de az új technológiával még vékonyabb és könnyebb paneleket lehet készíteni, kifejezetten magas csúcs-fényerővel, széles betekintési szöggel és az akár képpontonkénti megvilágítással – tehát itt visszatérnek a plazmatévében imádott, de aztán a technológiával együtt eltűnt valódi feketék.

Sikeres és kevésbé népszerű ötletek

A tévé fejlődése persze nem csak a kép megjelenítésének fizikai módozatait takarja. Folyamatosan érkeznek olyan ötletek és újítások is, amelyek valamely egyéb tulajdonságot javítják fel, vagy konkrétan új funkciókat tesznek elérhetővé. Van olyan, ami ezekből sikert arat, míg mások egy idő után nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Mérsékelt sikere lett például a 3D-s technológiának, pedig a mozikban óriási kasszarobbantást okozó Avatar film után egyre-másra tűntek fel azok a tévék, amelyek otthon is mozis, háromdimenziós élményt ígértek. Aztán valahogy az első évek eufóriája után visszaesett az érdeklődés, és manapság a gyártók egy része már ki is hagyja ezt az opciót – a jelek szerint a vásárlóközönség többsége arra nem volt vevő, hogy otthon is polarizált szemüvegekben ücsörögjön a nappali közepén.

Az már egy fokkal jobban bejött mindenkinek, amikor a hajlítható OLED kijelzők technológiáját felhasználva megjelentek az íves televíziók. Ha ezekhez egy meghatározott távolságra foglalunk helyet, a panel minden egyes képpontja egyenlő távolságra van a szemeinktől, ezáltal ugyan nem valódi 3D-élményt, de mégis térszerűbb, mélységet sugárzó érzetet ad. Persze a televíziók nagyobb része még mindig teljesen sík, de ennek az oka inkább abban keresendő, hogy ezeket könnyebb elhelyezni a lakásban, vagy akár a falon.

Szépítés mellett okosítás

Valamelyest áttérhetünk a szoftveres fejlesztésekre is. Szoftveres? Bizony, hiszen időközben a tévékészülékek mini számítógépeket “növesztettek” magukban, hogy ezek kezeljék a paneleket, a képpontok megvilágítását, a dinamikus kontraszt kezelését és egyebeket. Egyrészt az egyre nagyobb felbontású panelekhez megérkeztek azok az optimalizációs megoldások, amelyek a kisebb felbontásban készült tartalmakat “felskálázzák”. Ez néha jobb, néha kevésbé sikerült hatást eredményez, de általában segít abban, hogy az akár évtizedes videók sem elmákosodott kockák halmazaként mutassanak a full HD, vagy akár 4K kijelzőkön. Ugyancsak folyamatosan érkeznek a különféle egyéb képjavító technológiák valamilyen Dolby előtaggal – és ezeknek egyébként az audió-megfelelői is egyre bombasztikusabb hangot képesek kipréselni a tévék saját hangszóróiból, vagy a csatlakoztatott soundbarokból.

Emellett pedig megkezdődött a tévék okosítása, amely alatt azt értjük, hogy az eddigi egyetlen funkció mellé kapott egy csomó újat, hiszen ahogy változik az emberek tartalomfogyasztási szokása, és egyre több tartalomforrás jelenik meg a világon, ezeket ugyanúgy kezelnie kell a készülékeknek. Először internet-képessé váltak a tévék, majd ahogy valamilyen saját operációs rendszer került rájuk, megjelentek a különféle futtatható applikációk is – mondhatni, egyfajta nagyképernyős okostelefonokká váltak.

Ha pedig már nincs akadálya az appok futtatásának, folyamatosan jelennek meg olyanok, amelyek a “lineáris tévézés” helyett teljesen a felhasználóra bízzák, mit és mikor néz meg. Először ezt legfeljebb úgy lehetett megoldani, hogy az erre alkalmas tévékhez USB-s adattárolót csatlakoztattunk, vagy egy megfelelő kapcsolódási módszerrel a számítógépről küldtünk rá tartalmakat. Ma már azonban egyáltalán nem számít különlegesnek, ha a televízión egyszerre érjük el a hagyományos tévécsatornákat, a különféle internetes szolgáltatókat, virtuális mozikat és tévéadókat, de ha akarjuk, játszhatunk is rajtuk, vagy épp a nagy képernyőn irányítjuk okosotthonaink különféle berendezéseit. Az egykor teljesen passzív eszközből, amely mindössze a rá sugárzott jelek képpé és hanggá alakítására volt képes, egy mindentudó szórakoztató és irányító rendszer vált, amely még biztosan sok további izgalmas átalakulás előtt áll. Ez pedig nem kevéssé azon múlik, hogyan alakulnak az elérhető tartalmak és műsorforrások – ez azonban egy következő cikk témája.

A Magyar Telekom február 13-án rendezi meg a Most Fórum nevű innovációs rendezvénysorozat idei első kerekasztal-beszélgetését “Itt a vége, vagy új aranykor kezdődik?” címmel. A televíziózás jövőjét kutató rendezvényen az érdeklődők találkozhatnak a Magyar Telekom TV és entertainment területének vezetőjével, Rajki Annamáriűval, a TV-s újságíró Sixx-szel, Hámori Barbara producerrel és Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológussal. A rendezvényen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

Szerző: |2020-02-07T19:16:02+00:002020.02.10|GÉP|

A Pont Most tartalmai a Magyar Telekom támogatásával készültek