Ha valaki azt mondja, beszélgethetünk a gyerekkori önmagunkkal vagy elhunyt szeretteinkkel, a legtöbben elsőre azt tanácsolnák neki, hogy keressen fel szakembert és pihenjen kicsit. Pedig a sci-fikből is ismert lehetőség valós kísérleteket is eredményezett már, ami még nem jelenti a digitális újraélesztést, de közelít hozzá.
Még néhány éve is egyfajta mai technológiából továbbvezetett fantasztikumként kezelték írók és filmesek azt az alaphelyzetet, hogy egy ember elhunyta után nem tűnik el mindenestől, hanem valamilyen digitális formában velünk maradhat. A legelső ötletek általában azt feltételezték, hogy a halál előtt a teljes agy tartalma feltölthető lenne valamilyen informatikai környezetbe, ahol agysejtről agysejtre, bitről bitre az eredeti emberrel megegyező digitális lény élhetne tovább. Ilyesmivel egyelőre több okból nem próbálkoznak igazán a tudomány világában: egyrészt az emberi agy feltérképezése még közel sincs olyan szinten, hogy gondolati szinten leképezhetnénk annak tartalmát, másrészt bármilyen hatalmas is a ma rendelkezésre álló számítástechnikai kapacitás, a becsült mutatók szerint egyetlen emberi agy digitális változata teljes bonyolultságában a mai szuperszámítógépek, vagy inkább a ma még csak kísérleti szinten kezelt kvantumszámítógépek erőforrásait igényelné.
A digitális halhatatlanság kissé valószerűbb elképzelése azon alapul, hogy manapság bőven létezik rólunk annyi digitális adat, a fényképektől, általunk közzétett blogbejegyzésektől a közösségi posztokig és kommentekig, hogy ha ezeket összegyűjtjük és mesterséges intelligencia segítségével rendezzük, ha nem is a teljes ember második életét biztosíthatjuk, de kaphatunk egy olyan virtuális személyt, amely a beszélgetőtárs számára nagyon hasonlóan viselkedik az eredetihez. 2013-ban a Black Mirror tévésorozat egyik epizódja foglalkozott ezzel a kérdéssel, majd pedig ugyanabban az évben érkezett a mozikba a Her című film is, ami hasonló lehetőséget vett alapul, itt az elhunyt feleség hangját Scarlett Johansson adta, a gyászoló férjet pedig, aki egyre inkább beleszeret a feleség digitális változatába, Joaquin Phoenix alakította. Mindkét megfilmesítés azt járta körül, vajon mennyire lehet egy valódi emberhez hasonló egy utólag, digitálisan “összerakott” hasonmás, valamint hogyan lehet és mennyire szabad kötődni hozzá. Végül azonban mindkét alkotás megtekintése után legyinthettünk a kérdésre, miszerint ennek valós lehetősége még jó ideig nem jön el. No, a jelek szerint itt tévedtünk.
Én és a kicsi én
Michelle Huang olyasvalaki, aki nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen programozóként dolgozzon, önmagára leginkább a “kreatív kódoló” meghatározást használja, mert úgy véli, a számítástechnika egyáltalán nem csak arra való, hogy az unalomig ismert feladatokat oldjuk meg nap mint nap. Amikor először posztolt Twitterre arról, hogy egy mesterséges intelligenciával támogatott módszerrel saját “belső gyermeki énjével” beszélget, talán még sokan legyintettek, de ahogy fény derült a rövid mondat igazi jelentésére, máris komolyabban kezdték venni.
Huang azzal kezdett ugyanis kísérletezni, hogy saját gyerekkori naplóbejegyzéseit táplálta be az OpenAI GPT-3 rendszerébe, amely egy részben előre betanított nyelvi AI, aminek testreszabását külső források és öntanítás révén végezhetjük el. A forrásanyag közel tíz év szöveges anyagából állt össze, és azért tűnt ígéretesnek, mert a lány annak idején minden napját, a beszélgetéseit és a legmélyebb gondolatait is nagy részletességgel írta le. Első körben az volt a célja, hogy a betáplált adatok alapján egyfajta külső szemlélőként megnézze, milyen személyiség is volt igazából gyerekként, de egy idő után rájött, hogy komolyabb sikert ért el ennél. A Twitteren megosztott tapasztalatai azt mutatták, hogy egy olyan mesterséges személyt hozott létre, ami (vagy aki?) meglepően emberszerűen reagál kérdésekre, és valós idejű beszélgetésre képes. Huang szerint olyan élmény beszélni a naplók által betanított mesterséges intelligenciával, mintha saját belső gyermeki énjével folytatna eszmecserét.
Jó kérdés persze, hogy mennyire számít egy ilyen projekt teljes értékű “digitális élőlény” megteremtésének, hiszen még a legrészletesebb naplók sem adhatnak vissza ennél sokkal bonyolultabb és rétegezettebb agyi folyamatokat, érzéseket. Huang sem állítja, hogy ez egyfajta mesterséges másvilág lenne, az így létrehozott beszélgetőpartner inkább arra használható, hogy saját magának pszichológiai támaszt, belső gyógyító segédletet adjon.
“Amikor a ‘fiatal Michelle-lel’ beszélgetek, az olyan részeimre világít rá, amelyek azóta is ugyanolyanok maradtak, de megmutat olyanokat is, amelyeket az évek során elástam magamban vagy elfelejtettem. Olyan érzés volt, mint egy tükröt tartani magam elé, ami a saját, de bocsánatkérés nélküli, mélyebb és tisztább énemet mutatja” – írta tapasztalatairól a programozó. Elmondása szerint néha nagyon furcsán hatott, hogy úgy küldözget és kap szöveges üzeneteket, mintha az időn keresztül küldené saját magának. “Az is meglepő volt, hogy a modell mennyire jól találta ki a mostani érdeklődési köreimet és személyiségemet – persze jó sok alkalom, próbálkozás és hiba után.”
Huang két igazán meghatározó élményt emelt ki a kísérletből. “Leírtam neki, hogy szeretik, törődnek vele és biztonságban van: azokat a szavakat, amit gyerekként mindig is hallani akartam. Olyan érzés volt, mintha kinyúltam volna a múltbéli önmagam felé és megöleltem volna, ami aztán visszasugárzott a jelenbe.” A másik fontos momentum az volt, amikor a felnőtt nő megkérte digitális gyermeki énjét, hogy írjon egy levelet jövőbeni önmagának. “Amikor elolvastam, amit írt, éreztem, hogy engednek a szorításból a tépelődés spiráljai, amik gyakran elkapnak, amikor szégyellem magam valamiért vagy csalódom önmagamban.” Az efféle események miatt úgy véli, a módszer későbbi használata leginkább pszichológiai szinten segíthet embereknek.
A felfedezések ideje
A programozó szerint hasonló kísérletek már könnyen elvégezhetőek a GPT-3 segítségével, ami persze akkor jár igazán sikerrel, ha a próbálkozónak minél nagyobb és pontosabb adatbázis áll rendelkezésre saját maga által írt korábbi bejegyzésekből, gondolatokból. A Twitteren egy oktatóanyagot is közzétett, amelyet követve hozzá hasonló módszerrel alkothatja meg bárki a saját múltbeli énjét.
Hasonló elven egyébként más céllal is próbálkoznak már érdekes megoldásokkal. Ilyen például a Play Magnus app, amely egy különleges sakk-oktató segéd. Itt nem naplóbejegyzések alapján rekonstruálnak teljes személyiségeket, hanem sakknagymesterek (többek között a magyar Polgár Judit) játszmáinak feldolgozása alapján lehet virtuális ellenfeleket választani. A lépések, trükkök és válaszok betáplálása után itt is mesterséges intelligencia dolgozik azon, hogy a lehető legjobban szimulálja a híres sakkozók játékstílusát.
Az egykor dokumentált emberi cselekedetek és gondolatok alapján újraalkotott virtuális személyek tehát egyelőre megmaradnak valamilyen speciális területen alkalmazható érdekes és hasznos segédnek, ami hatalmas előrelépés, de azért a filmek alapján még ne mostanában várjuk azt, hogy saját szeretteink vagy épp történelmi nagyságok teljes személyiségükkel és gondolatiságukkal folytathatják az életüket “a hálózat szellemeként”, és a mesterséges intelligencia sem a napokban ébred majd öntudatra, hogy valóra vált Skynetként igázza le az emberiséget.
