Gyakran hallani mostanában arról, milyen szivárgások, trükkös alkalmazások veszélyeztetik adatainkat a közösségi oldalakon, de van jó néhány olyan témakör is, amelyekre inkább személyes jóllétünk, lelki békénk érdekében kell odafigyelni ezeken a felületeken.
Az én házam az én váram. A régi közmondás korábban teljesen igaz is volt, hiszen nagyon leegyszerűsítve a saját otthonunkban védve voltunk mindennel és mindenkivel szemben. A falak, ajtók, függönyök és redőnyök megvédtek a kíváncsi szemektől, a kéretlen megszólításoktól, vagy akár a konkrét támadásoktól, ezért kialakult bennünk egy olyan biztonsági mechanizmus, hogy az ajtón kívül oda kell figyelnünk arra, amit mondunk, teszünk, amit mutatunk magunkból. Ha viszont hazaértünk, az ismerős környezet védelmében nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak. Ez a gyakorlat egészen odáig rendben is volt, míg meg nem érkezett az életünkbe az internet, és ezen belül is a közösségi média: itt ugyanis amellett, hogy a gépünk előtt ülve, vagy a kanapén a telefont nyomkodva kényelemben és biztonságban érezhetjük magunkat, voltaképpen egy óriási virtuális kaput nyitunk a világ felé, amin bizonyos értelemben bárki benézhet és akár be is jöhet.
Épp a lassú átállás miatt kellett idővel megtanulni olyan kifejezéseket, mint a cyberbullying, a public shaming, az oversharing, az impersonating, a deepfake, és még sok egyéb: azzal ugyanis, hogy magunkat védettnek gondolva közösségi profilokat hozunk létre, fotókat és személyes információkat teszünk részben vagy teljesen nyilvánossá, ezeket szinte tálcán kínáljuk fel olyanoknak is, akik képesek visszaélni velük. Az alábbiakban olyan jellemző rizikófaktorokat és veszélyforrásokat mutatunk be röviden, amelyek károsak lehetnek a felhasználó személyére, megítélésére, lelki egészségére. Ezek ismerete és az ezekkel kapcsolatos esetek helyes kezelése segíthet abban, hogy a közösségi média csak arról szóljon, amire kitalálták: kapcsolattartásra, családi és baráti kötelékek ápolására, kommunikációra és szórakozásra.
Cyberbullying – őrületbe kergető üzenetek
Főleg (de nem kizárólag) a legfiatalabb korosztályra jellemző tevékenység, leggyakrabban internetes zaklatásnak fordítják, bár a módszerek és célok talán még szerteágazóbbak lehetnek. Itt általában egy adott célszemélynek egy vagy több zaklató különféle formában (chat-üzenetekben, videóhívások formájában, de alapvetően mindig privát módon) olyan üzeneteket küld, amelyekben igyekszik valamilyen gyengeségére, vélt vagy valós hibájára, cselekedetére vagy titkára ráerősíteni, és negatív érzéseket kelteni az illetőben. A cél lehet szimplán az, hogy a megtámadott személy rosszabbul érezze magát, de nem ritka az olyan fenyegetés, amelyben a támadók valamilyen indokkal anyagi vagy egyéb ellenszolgáltatást akarnak kizsarolni. Ha nem teszed meg, mindenkinek elmondjuk a szégyenletes titkodat. Ha nem fizetsz, kirakjuk publikusan az általunk megszerzett képet rólad. És persze ott van a megalázás mindenféle formája, amelyről már bulvárszagú, de sajnos mégis valós rémtörténeteket lehet hallani, a lelkileg instabil, vagy életkoruk miatt még nem annyira erős áldozatokat a folyamatos zaklatással akár öngyilkossági kísérletekbe tudják kergetni a rosszakarók.
Public Shaming – az online lejáratókampány
Valamelyest az előző téma folyománya, csak éppen a nevéből adódóan már teljesen nyílt színen történik a publikus megszégyenítésnek fordítható jelenség. Ilyenkor általában valami olyan információt használnak fel, amelyet a célszemélytől véletlenül megszereztek, vagy akár ő maga tette fel óvatlanul mások által is elérhető módon valamilyen webes felületre. Ezzel pedig a közösségi média jellegéből adódóan kiválóan visszaélhet bárki, hiszen ha például egy szégyellnivaló fotóról van szó, azt könnyen publikálni lehet úgy, hogy akár perceken belül elterjedjen ismeretlenek és ismerősök körében egyaránt, ilyenkor pedig már szinte lehetetlen meg nem történtté tenni a dolgot. Még az sem jelenthet akadályt, ha csak valamilyen információ a megszégyenítés alapja, amely akár nem is valós: ha többen összebeszélnek és egyöntetűen terjeszteni kezdik, hogy a megtámadott személy ezt és ezt tette, egy idő után a hír már valósként juthat el szélesebb körhöz. A közösségi média pedig ilyen szempontból akaratlanul is kegyetlen, nem ismeri a jogban használatos ártatlanok vélelmét: itt bizony a célszemélynek kell valahogy bebizonyítania, hogy a róla terjesztett történetek vagy adatok hamisak, és ez bizony ritkán sikerül “személyi sérülés” nélkül.
Oversharing – a sokatmondás veszélyei
A leginkább túlzott megosztásnak fordítható jelenség egyszerre oka, illetve “felbujtója” a két előző tevékenységnek, de emellett önmagában is veszélyes lehet. Persze itt nem azonnali és nagyot csattanó problémákban csúcsosodik ki mindez, hanem abban, hogy a közösségi médiában minket követőknek egyszerűen elege lesz belőlünk mindössze azért, mert “a csapból is mi folyunk”. A megosztások jellege alapján elkönyvelhetnek minket tudálékos kötekedőnek, ha mindenhez hozzászólunk és saját véleményünket erőltetjük, gondolhatnak tehernek, ha állandóan csak panaszkodunk és negatív témákkal töltjük tele az üzenőfalat. Még az is visszás érzéseket szülhet másokban, ha túlzottan figyelünk arra, hogy csak a pozitív, irigylésre méltó helyzeteket, történéseket, képeket és videókat osszuk meg, ilyenkor simán az a kép alakul ki rólunk, hogy állandóan utazunk, túláradóan boldogok vagyunk és nekünk minden sikerül – nem csoda, hiszen arról nem teszünk fel képeket, amikor a nyaralás előtt a sokadik túlórát vállaljuk be az összeg előteremtéséért, vagy a tökéletesen megkomponált ételfotót öt órán át tartó konyhai káosz és hisztériáig fajuló munka előzte meg. Végül itt jön az oversharing még veszélyesebb vetülete, ahogy filmekből és sorozatokból jól ismerjük a mondatot: “minden, amit mond, felhasználható ön ellen”. És tényleg: minél több adatot, képet, részletet osztunk meg a világgal, annál több támadási felületet hagyunk magunk felé. Ez hatványozottan igaz akkor, ha nem figyelünk arra, hogy csak ismerősök, esetleg konkrét szűkebb kör láthatja ezeket, vagy nemtörődöm módon bárki által elérhető módon tesszük ezeket közzé.
Impersonating és Deepfake – amikor nem én vagyok én
A közösségi oldalak ugyan sok mindent megtesznek azért, hogy a felhasználókat azonosítsák és a személyiségüket megóvják, de ettől még nagyon könnyen előfordulhat az, hogy valakik rólunk elérhető fotók és adatok alapján személyiséglopást követnek el. Ez sokféleképpen megjelenhet: van, amikor csupán a fotóinkat használják fel arra, hogy nem létező személyeket kreáljanak – ilyenkor gyakran a világ túlfelén lévő országokból próbálkoznak, mivel egy brazil álfelhasználó ismerősei viszonylag kis eséllyel fedezhetik fel, hogy a profilkép egy magyar személyt ábrázol. Súlyosabb eset az, ha valaki konkrétan másnak adja ki magát, és az illető nevében ír véleményeket, üzeneteket – ugyan utólag megvannak a védekezési módok az ilyesmi ellen, de ha huzamosabb ideig senki nem fedezi fel a trükköt, az maradandó károkat okozhat az áldozat megítélésében.
A deepfake jelenségnek már külön cikket is szenteltünk: röviden arról van szó, hogy öntanuló, mesterséges intelligenciára épülő algoritmusokkal akár úgy is létrehozhatnak fotókat vagy videókat, hogy azokon az eredeti arcokat kicserélik valaki máséra. Ezt szintén használhatják zsarolásra és megszégyenítésre, amikor például állítólagos intim felvételek nyilvánosságra hozatalával fenyegetnek, miközben azokon csak a deepfake segítségével jelenik meg az áldozat. És persze mi magunk is elhihetjük másokról, hogy valós személyek, még akkor is, ha a profilképük csupán egy ügyes hamisítvány, és az összes kitöltött profiladatuk hamis. Az ilyen fiókokat általában álhírek terjesztésére, vásárlási vagy választói preferencia befolyásolására használják, és a megtévesztettek gyakran soha nem is lesznek tisztában azzal, hogy tudtukon kívül, nem létező személyek nevében “programozták át” a véleményüket.
Közvetlen és közvetett védekezési lehetőségek
A fenti rizikófaktorok ellen sokféleképpen fel lehet vértezni magunkat, és természetesen akkor is van segítség, ha már megtörtént a baj. A cyberbullying és a public shaming esetén kifejezetten fontos az, hogy az áldozat minél előbb kérjen segítséget olyanoktól, akikben ténylegesen megbízik (szülő, házastárs, tanár, pszichológus, vagy akár a rendőrség). A segítőink megkezdhetik a közösségi “ellenpropagandát”, megerősíthetik a célszemélyek megtépázott önbizalmát, tanácsokat adhatnak a visszavágáshoz vagy az elszigetelődéshez, és végső soron akár jogi eljárást is indíthatnak a támadók ellen, hiszen az ilyesmi ugyanúgy zaklatásnak minősül, mintha valós környezetben történne. A kéretlenül üzengetőket a közösségi oldalak adminjainál is lehet (sőt nagyon is érdemes) jelenteni, akik akár teljesen ki is tilthatják az illetőt a szolgáltatásból.
Az oversharing elleni védekezés inkább önkontrollt igényel. Leginkább azt kell betartani, hogy hiába ad lehetőséget a közösségi média arra, hogy akár minden percben új fotót, videót, információt vagy kommentet szórjunk szét, ezt inkább úgy kell kezelnünk, mintha a való életben állnánk a világ előtt. Mi az, amit szóban is elmondanánk teljesen ismeretleneknek? Megmutatnánk vadidegeneknek a családi vagy épp intim fotóinkat? Megosztanánk egy új ismerőssel a banki adatainkat? Kitennénk óriásplakátra, hogy ismét Horvátországban nyaralunk két hétig? Ugye, hogy így már furcsán hangzanak ezek a tevékenységek, pedig a közösségi oldalakon pontosan ugyanilyen súlya és hatása van annak, ha túltoljuk a megosztásokat.
A személyiséglopás ellen mi magunk nem nagyon tudunk védekezni, hacsak azzal nem, hogy a fent említettek mentén minél kevesebb olyan adatot teszünk teljesen nyilvánossá, ami alapján mások felépíthetnek egy hamis identitást. Itt inkább annyit tehetünk, hogy ha mással kapcsolatban észlelünk olyasmit, hogy valakik a nevében vagy az ő fotóival, adataival visszaélve garázdálkodnak, azt egyrészt jelezzük az adatok eredeti tulajdonosának, másrészt jelentjük a fiókot az oldal adminjainak – remélhetőleg mások is így tesznek, ha a mi profilképünkkel vagy a nevünkkel él vissza valaki. Azt pedig remélhetőleg mindenki eleve óvatosan kezeli, kiket enged be ismerősi körébe, és többször is meggondolja a visszaigazolást, ha elsőre nem ugrik be, honnan is kéne ismernie a próbálkozót. Ugyanígy a különféle csoportokban is kezeljük óvatosan a hozzánk szólókat és a véleményüket, ki tudja, tényleg azok-e, akiknek mondják magukat.
