Ilyen, ha Bruce Willis avatárját kiengedjük a világba

Főoldal/EMBER/Ilyen, ha Bruce Willis avatárját kiengedjük a világba

Gyakori félreértés, hogy a digitális korban az okoseszközeink számával párhuzamosan a kommunikációnk minősége is fejlődik – pedig ez nem igaz. Fontos értékek veszhetnek el, ha nem figyelünk oda arra, hogy ebben a megváltozott környezetben is megőrizzük a kommunikációnk sokszínűségét. De szerencsére amíg érdekel minket, hogy mi van a másikkal, addig a pletykálkodásnak mindig megtaláljuk majd a módját – állítja Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus.

Azt olvastam a minap a HR Portálon, hogy a munkaerőpiacon itt az új generáció, az R, amelyik nem nagyon akar már visszatérni a klasszikus munkavégzéshez, mert élvezi, hogy otthonról dolgozik, hogy így tudatosabban tudja felépíteni a karrierjét és érvényesíteni az érdekeit – viszont éppen ők kevésbé csapatjátékosak, mint a korábbi generációk. Jól gondolom-e, hogy ezzel eddig senki nem számolt, és hogy ez a változás a vállalaton belüli kommunikációt, de a pletykát is radikálisan átalakítja?

Ó, hát ez a terep állandó mozgásban, változásban van! 150 éve még a szántó volt a co-working, mert egyébként mindenki otthon dolgozott, mindent otthon csinált a szappanfőzéstől a szövésig, de aratni együtt kellett, a közös jószágokról együtt kellett gondoskodni, és ahol két-három ember együtt volt, ott előbb utóbb kialakult valamiféle információcsere. Szerintem most annyi a változás, hogy nagyon gyorsan megváltozott körülmények között keres új csatornát, új formát és/vagy teret magának az információcsere.

Szerintem a hibrid megoldások kora jön, mert nemcsak a munkavégzés helye lesz a hibrid, hanem munkaidőjé is: a kötött napi munkaidőt is elfelejthetjük, a projekt szemlélet válik meghatározóvá. Ha eddig a munkahelyre mint egy papírra írt fizikai cím vagy egy pecsét gondoltunk, akkor ez most már nem a négy falat jelenti, és még csak nem is csak a cégeknél kialakított hot desket, ahová érkezési sorrendben leülhetünk dolgozni. Azért van nálam mindig egy meglehetősen nagy méretű táska, mert ide-oda megyek a városban – vagy az országban – és fel kell készülnöm arra, hogy két helyszín között például sminkelnem kell, olykor a szituációk között shiftelnem. De ha két napig otthon dolgoznom egy angol nyelvű anyagon, akkor talán jobb akár egész nap pizsamában…. Én nem úgy tekintek erre a generációra, hogy nem akar dolgozni. Inkább azt gondolom, hogy a munkaerőpiacon a mostani helyzet egy long tail-t hoz, és nagyon-nagyon sokféle életképes változatot. Szociálpszichológusként amúgy sem bátorkodnék jósolgatni arról, hogy milyen generáció jön, de engem úgyis inkább teljes keresztmetszet érdekel.

Nem akarok illúzióromboló lennie, de Steve Jobs fekete garbója után mi például a kosztüm és a dress code jelentősége? Egy munkahely és az ottani munkavégzés szempontjából ezek afféle elaprózott dolgok. Ahogyan nem egy csocsóasztaltól vagy mászófaltól lesz egy munkahely Y- vagy Z-generáció barát, hanem attól, hogy jól érzi-e ott magát ez a korosztály. Ha körülnéz, és csupa 40+-os savanyú képet lát és mérgező a légkör, akkor nem akar majd ott dolgozni. Ebből jön az a vélemény, hogy a fiatalok könnyebben engedhetik meg maguknak a rugalmasabb munkavégzést. Hát persze!

Munkád során gyakran dolgoztok nagyvállalatok belső kommunikációjával, az ebből kiolvasható kommunikációs mechanizmusokkal és problémákkal. Azzal, hogy az idén formailag is sok minden alaposan megváltozik (például azért, mert nemcsak a felsővezetői szinten vált általános használatúvá a Zoom, a Teams, a Skype, hanem sok esetben ez a fő kommunikációs csatorna), tartalmilag is módosul a kép?

Alapvetően két dolgot is látok ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy lesznek-vannak olyan csoportok, amelyek ezeket az eszközöket könnyebben kezelik, könnyebben kommunikálnak velük, míg másoknál ez inkább csak döcög. Ebből az biztosan következik, hogy az előbbi csoportnak előnye származik abból, ha nem kell 20 percet elvesztegetnie a megbeszélésből azért, mert „most nem látlak”, „most leszakadtam a netről”, „állítsd már be, hogy ne csak a fejed búbját lássuk”. És abból is, ha valaki nem tudok elmenni egy zoom partyra, mert meghívták ugyan, de nem tud belépni, és így „képtelen lenyomni a kilincset”.

Születtek nagyon jó leírások a beállításokról, hogy milyen szögből kell vennie a kamerának, hogy jó legyen, és hogy mikor, hogyan hozható ki a legtöbb ebből az audio-vizuális helyzetből. De fontos észben tartani, hogy mindez a metakommunikáció helyett van! A connectivity, a meetingek és a zoom-team-skype használatra kényszerítő helyzet persze alapvetően demokratizáló történet, de azért ne felejtsük el, hogy március közepétől egyszer csak eltűnt, illetve visszaszorult a spontaneitás. Nincs olyan, hogy összefutunk a teakonyhában, és ez egy óriási veszteség!

A másik, hogy én ezt nem social distancing névvel illetném, mert valójában ez egy fizikai, nem pedig csupán kommunikációs és szociális távolságtartás volt. Az igény a többiekkel való egy térben levésre vonatkozott, nem csupán az információcserére. Az én tapasztalatom ezzel együtt is az, hogy aki szeret pletykálni, annak jobban hiányzik a fizikai értelemben vett munkahely.

Ütném tovább ezt a vasat: szerintem az is probléma, hogy a Covid-19 hatására az emberek közti kommunikáció is érdemben megváltozott. Nagyon furcsa, de érdemes mai szemmel visszanézni egy, egyébként 2009-ben megbukott Bruce Willis filmet, mert a Surrogates azt boncolgatta, hogy mi történik, ha az emberek a rájuk leselkedő veszélyek miatt nem mozdulnak ki a lakásukból, ha már a szomszéd szobában lévő emberrel sincs valódi kommunikációs aktivitásuk, és ha az életüket leginkább a virtuális testükben élik. Érdekes felvetés, mert a film arra jutott, hogy ha a dolgok nagyon elromlanak, akkor a megoldás az, hogy vissza kell térni a hagyományos metakommunikációs eszközökhöz, mert kell az érintés, kell a szemtől-szembe nézés, kellenek a grimaszok. Biztos, hogy túlzó és stilizáló ez a kép?

Egyáltalán nem. Ez egy ismert csapdahelyzet számunkra akkor is, ha nem élünk avatárként valamiféle másik életet. A mindennapi életben nagyon sok mindent rábízhatok más emberekre, például hogy „Légyszi’, beszéld már meg vele!”, hogy „Kísérd már ki az állomásra helyettem!” stb. De az már nem mindegy, hogy így miket outsourceolok, mert a másokra áttolt helyzetek nem válnak az én megélhető élményemmé. Ráadásul: roppant érdekes, de minél több dolgot outsourceolunk, annál több minden türemkedik be a helyére. Úgy értem, hogy amikor feltaláltuk a porszívót, akkor elvileg az lett a kérdés, hogy a porszívózás által a korábbi takarításra fordítotthoz képest már felszabaduló időben mit fogunk csinálni, de valójában nem lett több szabad időnk. Azt kell megérteni, hogy a kommunikáció nem válik jobbá azáltal, hogy diverzebbre cseréljük. Ez egy a csapdahelyzet.

Ha ezt a pletykára vonatkoztatjuk, általában, három dologról kell beszélnünk: eszközről, csatornáról, kompetenciáról. Ha valamelyik ezek közül nem jó, akkor az infó nem tud jól célba érni, a vevő oldal nem fogja, vagy nem azt fogja venni, amire gondolok. Ha Bruce Willis avatarját kiengedem a világba, akkor gondoskodnom kell arról is, hogy az eszköz, a csatorna és a kompetencia is rendben legyen, mert ha ezeket nem tudom biztosítani, garantált a kalamajka.

Mi a legfőbb veszélye a koronavírus-helyzetből eredő otthon üléseknek az emberi kommunikációs interakciókra nézve?

Nézz meg minket: itt ülünk egymással szemben egy kávézóban, és magyarázunk, mozgatjuk a kezünket, billegünk jobbra-balra, előre, hátra. A karanténidőszakban részben kialakult kommunikációs megoldásoknak az a legfőbb veszélye, hogy ha nem csináljuk ezeket a dolgokat, ha nem „vesszük le a feronomunkból”, hogy nekünk milyen a kémiánk egymással, akkor nem csak szegényebbek leszünk, hanem úgy járunk, mint az állandóan a tévé előtt ülő gyerek – akinek a mozgása idővel retardált lesz. Mivel nem sportolnak, csak nézik a tv-t, sem az óriás mozgásai, sem a finom motorikus mozgásai nem fejlődnek; és ha nincs nagy mozgás, akkor nem fog szépen írni. Ezért van, hogy a csúnyán író gyereket először labdáztatni kell, meg kendőztetni. Ha nem trenírozzuk egymást a „régi”, klasszikus kommunikációs tér szabályai szerint, ha elfelejtjük, hogy mit jelent az eltakart száj, akkor ezt a kommunikációnk sínyli meg, mert lesz retardált.

A vizuális autizmusról egy amerikai klinikán megállapították, hogy ha a fakocka és a pörgettyűs játék helyett csak tévé és monitor van, akkor a kisgyerekek elkezdenek ugyanolyan tüneteket produkálni mint az autista gyerek. Csak ez kondicionálással visszafordítható.

A metakommunikáció azért sok mindent visz, és anélkül a kommunikáció nagyon döcögős és nehézkes. A Covid-19 miatt elrendelt otthonlétek hetek múltán azzal a következménnyel jártak, hogy az emberek ki voltak éhezve a személyességre. Csak 2-3 hónap kellett hozzá, hogy a HomeOffice munkavégzés hatására mára a személyességnek is eltorzult a jelentése; naponta előfordul, hogy kollégák, akik kérik, hogy valamit személyesen beszéljük meg, azt úgy értik, hogy Zoomon személyesen…

Ami a vizuális autizmust illeti: Németországban a médiapedagógia már a ’90-es évek közepén alaposan vizsgálta a helyzetet, korosztálytól függetlenül. Ott öt szintet állapítottak meg aszerint, hogy ki, mennyire veszélyeztetett. Az egyik véglet az, aki napi 10-12 órát tévézik, a másik pedig aki reflektív médiakritikával képes bármit is befogadni. Csak időközben az változott, hogy a gyerekek tévézés helyett, vagy akár ma 4-5 óra tévénézés után a TikTok-ot bámulja, ami gyakorlatilag ugyanolyan hatást vált ki belőle! Ez borzasztóan veszélyes, de ez se új dolog, mert Walter J. Ong a huszadik század utolsó negyedében kutatta a másodlagos szóbeliséget. Azt a jelenséget, hogy ha valaki elég sokat nézi a médiában szereplőket, akkor adott esetben, a kamera előtt ő is tud iszonyú frappáns lenni. A mai gyerekektől ezt úgy látjuk viszont, hogy milyen youtuberek, hogy micsoda anyagokat tudnak megszerkeszteni, pedig nem tanította őket semmilyen kommunikáció, vagy média szakon senki. De olyan is van akinek digitális detoxra kell mennie…

Furcsa vagy sem, de nekem minél fiatalabb egy-egy ismerősöm, annál valószínűbb, hogy nincs a Facebookon, vagy huszonévesen ugyan még ott van, de csak az anyja kedvéért, évek óta nem tölt fel semmit. 15 év alatt már azokból is egyre több van, akik az Instagramon sincsenek fent. De az sem igaz már, hogy aki nincs fenn a social network valamelyik platformján, az nincs, mert ha nem vagy jelen sehol, akkor is vagy valahol, mert „látszol”. Ma már törvény rögzíti, hogy a Google-nek védenie kell azokat is, akik nem használnak se okostelefont, se számítógépet, nincsenek fenn sehol, és nem regeltek be sehová, mert őket is befogja sok szenzor, és a ő adataik is felkerülnek a rendszerbe. Ez egy másik új világ és erről egyáltalán nem tudjuk, hogy hova-merre változik. Az biztos csak – de ez még nagyon sokáig, addig míg a testünk jelentősen meg nem változik -, hogy a két ember közötti kommunikáció alapjaiban nem változik meg. Amíg egymás szemébe tudunk nézni, figyelni tudunk egymás rezzenéseire, amíg a fesztelenség és közvetlenség jellemezni tud egy helyzetet, nagy baj nem lehet.

A kommunikáció, vagy legalább is a korábban megszokott kommunikációs adatátvitel sérült, megváltozott. Mennyit kell vagy lehet ebből visszahozni?

A fehérgallérosok priorizálni fognak, tehát azt beszélik meg személyesen, aminél nagyon fontos, hogy személyesen legyenek jelen; ahol az fontos, hogy a pupillatágulásból tudat alatt megsaccoljam, hogy a másik egyet ért-e velem vagy sem. De ami nem ilyen elemi erővel szükséges, arra jöhet a telefon, aztán az audio-video, az sms és így tovább. Ez szerintem kialakul mindenkinél, még ha az arány lehet majd teljesen egyedi is.

De azért azt hozzátenném, hogy az ország, az emberiség egy jelentős része nem fehérgalléros, tisztviselő vagy irodista, hanem mégiscsak kékgalléros munkakörben dolgozik, termel, és nekik az egész koronavírus-helyzet alatt kommunikációs értelemben sem alakult át alapvetően az életük. Mert továbbra is be kellett járjon dolgozni, a gépek mellől nem tehette meg, hogy otthon maradjon.

Vitatkoznék kicsit, mert az, hogy mindentől és mindenkitől másfél méteres távolságot kell tartani, hogy nem ment a család nyaralni, vagy hogy idén nem mentek se koncertre vagy fesztiválra, se focimeccsre, azért az mégis változást hozott. És az a kérdés, hogy az új kommunikációs csatornákat az ember hogyan huzagolja, mibe öl többlet energiát.

Igen, ilyen értelemben persze, de itt nagyon hamar az válik a rendező elvvé, hogy amire nincs szüksége, azt kirostálja az ember.

Mi lesz így, a beszűkülő keretek közt a pletykával?

Az ment meg bennünket, hogy a társas-kapcsolati modulunk nagy hatással van a viselkedésünkre. Nekünk az a legfontosabb, hogy mi van a társainkkal. Tehát nem azért pletykálunk, hogy egy jót pletykáljunk, hanem hogy megtudjuk, hogy kivel mi van. És ha mondjuk te ismersz a számomra tíz legfontosabb emberből hármat, akkor nekem nagyon megéri veled beszélgetni. Mert előbb-utóbb fogsz beszélni róluk. Ha nem is kérdezhetek rá direktben, akkor is.

Ami biztosan változik, az a pletyka fókusza. Jobban elő kell állni a farbával, keményebbe elő kell rukkolni, mert nincs idő annyit kertelni, mint korábban a cigarettaszünetekben vagy a kávézások közben. Direktebbé válik szerintem az egész. De hát amúgy is a szégyentelenebb társadalom felé haladunk, szóval ez nem olyan nagy meglepetés.

Mit értesz azon, hogy szégyentelenebb?

Azt, hogy nehezebb hazudni. Hogy készülhet rólam egyébként egy olyan fotó, aminek a háttérben egy nagy villa látszik egy jachttal, és kiírhatom rá azt, hogy az az enyém, de ezt ma már nem lehet átvinni a befogadón. Direktebbek vagyunk, rávitt minket az élet. Régen megtehette valaki, hogy cicomás, barokkos körmondatokban illegesse a tollát: hogy „tisztelettel jelzem, azt hogy az ezzel kapcsolatos észrevételek között volt néhány olyan, aminek a végig gondolása után támadt bennem kétely azzal kapcsolatban, hogy esetleg…” – nem, ma már azt mondja, hogy „ez egy szar”. Ám mivel a korábbi körülírásnak, ahogyan az egész metakommunikációnak, és a tartalmi felépítettségnek a kommunikációban fontos szerepe volt, (hiszen ez a csoport kohézióra is hatással volt), változhatnak a csoportok. A radikalizálódással, azzal, hogy lefoszlik a mondanivalóról az eddigi máz, egy másfajta kommunikációs helyzet keletkezik, és kiderülhet, hogy akkor mi nem is nagyon bírjuk egymást igazából. Nem tudom, hogy biztosan így van-e, csak azt, hogy ez az egész rendszer megváltozik, és mint minden változásnak, ennek is vannak kárvallottjai, meg veszélyei.

Pro és kontra, mit lehet ebből kihozni?

Azt hiszem, hogy aki párbeszédre törekszik annak továbbra is nyert ügye van. Mert hiába döcög a kommunikáció, hiába csetlik-botlik bárki ezen az új terepen, az mégiscsak működik, hogy „Szia, szeretnék tudni valamit az iskoládról”… „Tényleg? Huh én meg nem is értem mi ez, elmondod?”. Amikor a másik leveszi azt az üzenetet, hogy téged érdekel, hogy mi van vele, akkor esély van a kommunikációra. Egyébként pedig bármennyit is változik és válik individualistábbá és önzőbbé a társadalom, alapvetően mindenkit az érdekel, hogy a másikkal mi van.

által|2020-10-05T19:36:07+02:002020.10.06|EMBER|

A Pont Most tartalmai a Magyar Telekom támogatásával készültek