Augusztusban csendben kerek születésnapjához ért a “klasszikus” IBM PC: az a számítógép, amely aztán meghatározta a teljes PC-ipart. Érdekes persze, hogy az IBM nem volt képes magánál tartani a szabványt, mint a Macek esetében az Apple – a PC-piac robbanását már az IBM PC klónjai hozták el.
1981. augusztus 12-én mutatták be az Egyesült Államokban az IBM 5150 névre keresztelt számítógépet, amelyet a tengeren túl még azon év szeptemberében kezdtek forgalmazni, bár Magyarországra csak 1985-ben jutottak el az első modellek. A későbbiekben már szimplán IBM PC-nek nevezett eszköz akkoriban leginkább azért számított nagy durranásnak, mert az amerikai vállalat ezzel szállt be a korábban kizárólag vállalati “nagygépek” piacáról a személyi számítógépek versenyébe. Volt persze ez előtt is próbálkozás erre, de az 1975-ben, monitorral, billentyűzettel és tárhellyel fixen egybeépített 5100 modell kényelmetlennek bizonyult, az akár 20 ezer dolláros ára pedig csak a leggazdagabb vállalatoknak volt elérhető kategória. Ehhez képest az 1565 dolláros első IBM 5150 már kis túlzással bármilyen családi kasszából kigazdálkodható volt, és ezzel – meg néhány egyéb tulajdonságával – megágyazott a sikernek.
Mit tudott egy első generációs IBM PC?
Mai szemmel természetesen már nagyon megmosolyogtató egy 5150-es PC tudása. A mindössze 12 fős mérnöki csapat által tervezett gép mindössze 16 kilobájt memóriát kapott, de bővíteni is maximum 640 kilobájtig lehetett. Processzorként sokáig hezitáltak a 16-bites Intel 8086 és a Motorola MC68000 között, de végül az ár-érték arány miatt a 8/16-bites Intel 8088 mellett döntöttek. A 4,77 MHz-en ketyegő lapka mellett egy 64 KB-os ROM került a gépbe, amin az IBM BASIC programnyelv futott.
Az ár mellett fontos tényező volt, hogy már nem egy egybeépített monstrumot kellett elhelyezni az asztalon, a monokróm monitort külön lehetett a gép hátuljához csatolni, és a billentyűzet is különálló volt. A monitor vagy szöveges üzemmódban működött (így 25-ször 40 vagy 80 karakteres sor állt rendelkezésre), vagy grafikus módban 320×200 illetve 640×200 CGA felbontásokra volt képes. Ma már furcsa lehet, de ebben a modellben még nem volt beépített merevlemez, az adattárolásra két darab, egyenként 160 KB-os 5,25″ floppy szolgált. Emellett párhuzamos porton lehetett külső tárhelyet csatlakoztatni, és volt kazettás egység használatára is lehetőség.
Mellesleg ez a gép egy akkoriban még igencsak kezdő cégecske első igazi sikeréhez is hozzájárult. Többféle operációs rendszerrel tervezték ugyanis forgalomba hozni, a CP/M-86 és az USCD Pascal azonban inkább vállalati és programozói felhasználásra célzott, így az IBM megkeresett egy mai szóval élve “startupot”, hogy dobjanak össze egy könnyen használható szöveges rendszert. A cég még nagyon friss volt a piacon, ezért egy teljesen új rendszer megírása helyett szépen lenyúlták egy Seattle Computer Products nevű vállalat QDOS nevű rendszerét és átírva, saját képre formálva PC-DOS néven adták át az IBM-nek. A cégecske neve akkor még kötőjellel írva ez volt: Micro-soft. A kötőjel elhagyása után aztán nagyjából az egész világ megismerte őket, de ez már egy másik történet.
Gyengébb, de mégis ígéretesebb
Az IBM PC sikere elsőre nem volt kőbe vésve, ugyanis akkoriban már volt jó pár úgynevezett mikroszámítógép a piacon, amelyek sok esetben többet is tudtak, mint az új modell. Már megjelent például a Sinclair ZX80 és ZX81, amely tévére köthető, hihetetlenül apró kis gép volt, de jó pár 8-bites gép gyorsabb és univerzálisabb volt akkoriban. Az IBM PC ráadásul kifejezetten puritán módon állt a multimédia kérdéséhez: a már említett grafikai tulajdonságok, valamint az egycsatornás “pittyegő” sem tette alkalmassá túlzottan széles körű játékos vagy egyéb szórakoztató feladatokra.
Ami viszont kifejezetten előremutató volt, az a moduláris felépítés: a könnyen bővíthető memóriáknak, a belső és külső csatlakozóknak köszönhetően lehetővé tette, hogy mindenki úgy szabja testre, ahogy igazán hasznos volt számára. Egy Intel 8087 matematikai koprocesszor behelyezésével egy sor műveletet még gyorsabban el tudott végezni. Ráadásul az IBM épp a bővíthetőség egyszerűsítésének elősegítésére nagyon részletes dokumentációt is kiadott a PC alkatrészeinek kapcsolási rajzaitól kezdve a PC-DOS forráskódjáig, ezáltal azt tervezve, hogy az alapvető alkatrészeket később a felhasználók újabb IBM elemek beépítésével tudják majd naprakészre cserélni. Aztán ez is lett számukra az üzleti végzet.
Klónok háborúja
Az IBM naivitása például nem vette számításba a vasfüggöny mögötti országok elkeseredett találékonyságát, majd pedig a távol-keleti “dzsunka-műhelyek” elszaporodását. Az akkori szocialista blokkba például egyáltalán nem lehetett rendelni az eredeti IBM PC-ből, mivel ez tiltólistás termékkategóriának számított. Egyes alkatrészek, valamint a már említett dokumentációk azonban csak átjutottak a szigorúan őrzött határokon, és már 1982-ben megjelent az első magyar klón Proper-16 néven, amelyet a Számítástechnikai Koordinációs Intézet (SZKI) fejlesztett és Esztergomban gyártották. Apró érdekesség, hogy a Proper-16 alapjául szolgáló IBM PC modellt egy magyar cigányprímás vásárolta dél-amerikai fellépése során, majd pedig eladta a Bizományi Vállalatnak, innen került az SZKI-be “tanulmányozásra”. A Proper-16 hazai ára 500 ezer és másfélmillió forint volt (és viszonyításképpen egy akkori átlagos fizetés 2000 forint körül mozgott).
Bár az IBM tovább gyártotta a további PC modelleket, 1983-ban például már érkezett a PC XT nevű modell az Intel 80286 processzorával, egyre többen kezdték meg világszerte a klónok, vagy ahogy akkoriban diplomatikusan fogalmaztak, az “IBM PC-kompatibilis modellek” gyártását. A szocialista blokk mellett Közép- és Dél-Amerikában, valamint a Távol-Keleten is egyre több kis cég kezdett bele hasonló gépek előállításába, a fő irányvonal csak annyi volt, hogy a PC-DOS (később MS-DOS), valamint minden erre megjelenő szoftver fusson ezeken is.
Ugyan még jó ideig az IBM által gyártott PC-k voltak a piac kváziszabványai, a “nagy kék” gyártó lassan elveszítette vezető pozícióját az alternatív PC-gyártókkal szemben, valamint elkezdett kiépülni egy olyan gyártói infrastruktúra, amely az alapgépeket különféle extra alkatrészekkel látta el, például külön grafikus vezérlőkkel, hangkártyákkal, perifériákkal. A gyárilag összerakott PC-k mellett megkezdődött az otthon összerakott, vagy a PC-boltokból testreszabva rendelt gépek kora, ahol akár már úgy épültek fel a számítógépek, hogy azokban egyetlen eredeti IBM alkatrész sem volt.
Végül az IBM 2005-ben döntött úgy, hogy teljes PC-s üzletágát kiszervezi és kizárólag vállalati, nagygépes rendszerekre és szolgáltatásokra koncentrál. A vevő az akkoriban még legtöbb területen ismeretlen kínai Lenovo volt, amely azóta csúcskategóriás gyártóvá vált, és máig visz az IBM-től örökölt márkaneveket, például a ThinkPad-et. A PC-k pedig azóta is velünk vannak, bár egyre kevesebb az asztali modell és egyre több a laptop, valamint hibrid készülék, nem is beszélve a piac okostelefonok és tabletek általi kannibalizálásáról. De az tény, hogy a PC-k az 1981-es “klasszikus” IBM modell óta meghatározó szerepet töltenek be az életünkben az üzlettől a tudományos világon át az otthoni mindennapokig, és még biztosan jó sokáig velünk is lesznek. 40 év múlva megírjuk, mi történik velük innentől, bár lehet, hogy ezt már egy agyba ültetett minigéppel, gondolat-vezérléssel tesszük, miközben a készülő szöveget a retinába műtött mini-monitorok mutatják, ki tudja. De ezeknek az őse akkor is az 5150-es lesz.
