A magnókazettától a telefonkönyvig: 10 eszköz, aminek lejárt az ideje

0

Évről évre tűnnek el olyan kütyük, gépek és segédek a világból, amelyeket jó ideig alapvetőnek tartottunk, mindennapjaink részei voltak, de az élet túlhaladta őket. Össze is gyűjtöttünk belőlük egy csokorral.

Néha az is sokat elmond a technológia fejlődéséről, ha nem csak azt vizsgáljuk meg, mi mindenünk lett az elmúlt években vagy évtizedekben, hanem azt is végignézzük, mennyi olyan eszköz vagy akár fogalom nincs már velünk, amit annak idején naponta használtunk, akár olyan szinten, hogy a munkánk vagy a mindennapi életünk függött tőlük. Vannak köztük olyanok, amelyek teljesen eltűntek és manapság már tényleg senki nem használja őket, de akadnak olyanok is, amik divatból vagy nosztalgiából visszaszivárognak azért a küszöb alatt. Nézzünk egy merítést ezekből, kommentben pedig várjuk a további letűnt tech-emlékeket és egykori kedvenceket!

1. Telefax

A ’70-es években született magyar generáció tagjaként a telefax megjelenése már az “itt van a jövő” érzést keltette bennem, mikor először megláttam egy ilyen gépet működés közben. Pedig a fax elve több mint 100 évvel korábbi: egy skót fejlesztő, Alexander Bain kémiai-mechanikus alapú, grafikai elemeket reprodukáló gépének prototípusát 1846-ban mutatta be, de a távolsági faxolás sem újkeletű, 1924-ben küldték az első dokumentum-másolatot New Yorkból Londonba. Persze hosszú út vezetett a faxgépek általános elterjedéséig, ennek a Xerox 1964-es szabadalma nyitotta meg az utat. A hetvenes években Japánban, majd az Egyesült Államokban terjedtek el először, de egy évtizeddel későbbre már általánossá váltak a világ többi részén is – ugyan kezdetben nem voltak épp olcsók, de a magyar cégeknél is egyre több bukkant fel. A ’90-es évek elejére már elérhető áron szinte bárki hozzájuthatott olyan modellekhez, amelyek megkönnyítették a dokumentumok beolvasását, majd átküldését a telefonvonalakon keresztül, és akkoriban sokan bosszankodtak is, amikor munkaidőn kívül egy hivatali telefonszám végén már nem ügyintéző szólalt meg, hanem a fax készenléti hangja.

A telefax aztán a 2000-es évek elején kezdett itthon is kikopni a köztudatból, bár persze azért még biztosan találni néhányat itt-ott. Az internet elterjedése, amely lehetővé tette a faxoknál jóval részletesebb képek, szkennelt dokumentumok továbbküldését, gyakorlatilag kihúzta az asztallapot az egykor újdonságként kezelt gépek alól – ha manapság egy tízen- vagy huszonévesnek mondjuk azt, hogy küldjön egy faxot, bizonyára valami teljesen másra gondolna (épp ezért inkább ne mondjunk ilyesmit).

2. Távirat

Ássunk egy kicsit még régebbre a dokumentum-továbbítás időalagútján. Ha valakinek szöveges üzenetet szerettünk volna küldeni pár évtizeddel ezelőtt, amikor még nem volt internet vagy SMS-képes telefon, és faxkészülékhez sem fértünk hozzá, szépen behaladtunk a postára és küldtünk az illető lakcímére egy táviratot. Ez egy olyan küldeménytípus volt, amely a levél speciális változatának számított, hiszen nem kellett megírnunk, borítékba tennünk, majd fizikailag a küldeménynek sem kellett elutaznia a címzetthez legközelebbi postafiókig. Ehelyett telexgéppel küldte az egyik hivatal a másiknak a rövid üzenetet, amelyet ott ütött rá egy szabványos levélpapírra a fogadó gép, és ezt kézbesítették a megadott címre.

Ezzel persze nem volt érdemes kisregényeket írni, általában fontos, rövid üzeneteket továbbítottak így már csak azért is, mert karakterenként kellett érte fizetni. A nemzetközi szabványok miatt ráadásul nem voltak ékezetes karakterei és az elfogadott szabvány szerint írásjeleket sem kezelt a rendszer, ezért megszoktuk az olyan üzeneteket, mint “GAABORKA BAARAANYHIMLOES LETT A TAABORBAN STOP KEERJUK JOEJJENEK EERTE MIELOEBB STOP”. A technológia mind a hordozó felületek és módszerek, mind a részletesség terén rég elavult, ennek fényében furcsa lehet, hogy a Magyar Posta hivatalosan csak 2021. április 30-án szüntette meg a táviratküldés lehetőségét.

3. Floppy

A magyarul hajlékonylemeznek hívott adathordozó az 1970-es évektől terjedt el világszerte, különféle adatkapacitásokkal, Magyarországon a fénykora a ’80-as évekre és a következő évtized első felére tehető, leginkább az 5,25 hüvelykes, puhább borítású, valamint a 3,5 hüvelykes, már kissé keményebb műanyagba csomagolt kiadásban. Az adatok a borítás alatt egy kör alakú, mágnesezhető bevonattal ellátott fólián tárolódtak, és a mai megoldásokhoz képest elég sérülékenyek voltak. Bár a nevében ott volt a hajlékony kitétel, az sosem jelentett jót, ha valaki ráült vagy rálépett egyre, és a mágneses környezetek sem tettek nekik túl jót – kortársaim emlékezhetnek arra az érzésre, amikor egy DOS alatt futó játékprogram 10 floppyn fért csak el, és az otthoni kitömörítés közben a kilencedik lemez szektorhibát jelzett…

A ’90-es években szép lassan más hordozható adattároló formátumok is érkeztek, melyek közül a CD, majd a DVD lett a floppy végzete (és lassacskán már ezek is beleférnének ebbe a cikkbe). Érdekes viszont, hogy a floppy még ma is köztudatban van, ráadásul úgy, hogy a tizenévesek azt sem tudják, mi volt eredetileg: a legtöbb szoftverben ugyanis a mentés ikonját a floppyról mintázzák még ma is, miközben a legfiatalabb generáció simán csak egy furcsa, négyzetes, sematikus ábrának látja.

4. PDA-k és navigációs céleszközök

A varázslat már valahol a ’90-es évek elején elkezdődött, legalábbis számomra már biztosan, amikor egy nyári munkám béréből megvettem életem első és egyetlen menedzserkalkulátorát. Elfért benne akár 500 név és telefonszám, ráadásul egysoros, monokróm kijelzőjével és fizikai gombsorával igazi jegyzeteket is készíthettem – ez később felbecsülhetetlennek bizonyult az egyetemi zárthelyiken és vizsgákon, amikor az apró eszközt magamnál tarthattam „számológép” megnevezéssel. A következő ilyen wow-élményt a PalmPilot PDA jelentette úgy 6-7 évvel később: az apró, még mindig monokróm, ám grafikus kijelzőt ráadásul kis érintőtollal lehetett kezelni, még az sem zavart, hogy a rezisztív technológia miatt tényleg erősen meg kellett nyomkodni a felületét. Viszont már voltak rajta igazi appok, naptár, e-mail, sőt kezdetleges játékok is. Amikor pedig hasonló külalakkal megjelentek az első „GPS-ek” (hibásan alkalmazva a helymeghatározó rendszer nevét a zsebkészülékekre), embertelen boldogsággal vezettem végig a 16 órás utat Budapestről a görög nyaralóhelyig, miközben digitális segédem segített eligazodni a szerb és macedón autóutak káoszában.

Természetesen a PDA-k és „GPS-ek” korszakának is az okostelefon vetett véget (és előbbinél némelyest a tablet). Appokat már a legolcsóbb mobilokon is futtathatunk, ráadásul bonyolult telepítés helyett egyszerűen rájuk bökünk a rendszerhez tartozó alkalmazásboltban. A navigációhoz pedig nincs már szükség előre letöltött térképekre, még egy átlagos havi adatkeretbe is simán belefér a folyamatos online térképes háttér, ráadásul így a legfrissebb változások, elterelések, dugók sem érnek váratlanul. A PalmPilot egyébként még megvan, és tavaly bekapcsoltam, működik…

5. Magnókazetta

A hanglemezek több évtizedes uralmát a Philips mérnöke, Lou Ottens és csapata által 1963-ban kifejlesztett adathordozó rengette meg először. A műanyag házban lévő orsókon mágneses anyaggal bevont vékony szalag futott, amelyre a felvételre képes magnókkal lehetett hangot, majd később (szintén hang alapon) számítógépes adatokat rögzíteni. Hangminőségét egyrészt fizikai módon igyekeztek növelni (talán emlékeznek még páran az átlagosnál drágább “krómos” és “metál” szalagokra), valamint felvételi eljárásokkal tágítani a hangképet, de voltak egyértelmű hátrányosságai is. A kazettáról kazettára másolás például tompította az eredeti minőséget és egyre nagyobb alapzajt adott hozzá, a vékony szalag pedig képes volt egy idő után megnyúlni – nem is beszélve arról a borzalomról, amit akkor éreztünk, mikor egy rosszul beállított lejátszó “megette”.

A kazettához tartozott pár kiváló házi trükk is, az egyik az volt, hogy “gyári” kazettákra az egyik sarokban lévő lyuk leragasztásával tudtunk saját zenét felvenni, így került néha Vámosi-Záray album helyére Black Sabbath. A ceruza és a kazetta kapcsolatára pedig mindjárt visszatérünk… Ugyan manapság már nagyon elenyésző a kazetták szerepe, de ahogy a vinyl lemezek is visszajöttek egyfajta gyűjtői ritkaságként, manapság a kazettán kiadott ritkaságok is hipszterségnek számítanak. Legutóbb itthon az At Night I Fly zenekar jelentetett meg egy jubileumi kiadványt “gyári” magnókazettán – amiben azért volt egy digitális letöltőkód is azoknak, akik már szalagos lejátszót sem láttak életükben.

6. Walkman

Bár a kazetta alapvetően kicsi volt és hordozható, a lejátszóiról első körben ez nem volt elmondható. A ’70-es évek végétől emlékezhetünk is olyan filmekre, ahol a jellemzően amerikai fiatalok hatalmas magnókkal a vállukon járták az utcákat, ez volt a boombox, vagy furcsa magyar fordításban “bömbidoboz”. 1979-ben azonban igazi őrületet váltott ki a Sony, amikor kiadta első Walkman modelljét: ez a kazettánál csak pár mérettel nagyobb lejátszó volt, amit akár az övre vagy zsebre is akaszthattunk, és ugyan hangszórója nem volt, a fülhallgatóval viszont bárhová magunkkal vihettük a zenét.

Az apróság egy készletnyi elemmel csak pár órán át bírta – ezért használtuk a fent már emlegetett ceruzát, amivel “fapados módon” pörgethettük vissza a kazettákat, ne kelljen erre is a Walkman elemeit használni. A Sony is jó pár változatot kiadott a lejátszóból (rádiós, oda-vissza játszós, felvevős, rázkódásbíró és így tovább), de közben a márkanév köznevesült és a legolcsóbb, noname gyártmányt is simán “levókmeneztük”. A sikerszéria vége egybeesett a kazetta-korszak letűnésével is, és ugyan érkeztek a Discmanek a CD-k hordozható lejátszására, ezeket már viszonylag gyorsan leváltották a flash-tárolós mp3 lejátszók, majd pedig sok más mellett ez a technológia is a mobilokba költözött.

7. VHS-kazetta

A klasszikus videókazetták szintén a magnókazetták elvén működtek, bár a legelterjedtebb változatuk jóval szélesebb szalagot használt és ezért nagyobb is volt a hangra alkalmazott típusnál. A mágneses szalagra egyszerre került hang és képadat, amelynek lejátszási stabilitása is sokkal érzékenyebb gépeket kívánt. Naná, hogy a másolás itt is komoly minőségvesztéssel járt, talán még emlékeznek páran a mákos, elmosódott képű, sziszegős hangú filmekre – nem is beszélve az angol eredeti alá félig-meddig beúszó német szinkronra rávett, unott hangú magyar hangalámondásokról.

A videókazettákból is próbáltak újabb változatokat kifejleszteni, de sem a kisebb VHS-C, sem a BetaMax nem lett már olyan népszerű, mint drabális elődje, és hamarosan elérkezett a digitális felvevők és lejátszók kora.

8. Katódsugárcsöves tévé

Ha már a videóknál tartunk: még egy évtizede is találkozhattunk hatalmas, laposnak egyáltalán nem nevezhető televíziókkal, amelyek képernyőjére még a katódsugárcsöves technológia “lőtte” a néznivalót. Az 1920-as években kísérleti szinten megépített eszköz jó sok finomításon esett át az idők során, egyrészt színes technológiára váltott, majd egyre nagyobb képernyők gyártása is lehetővé vált. Idővel a lekerekített szélek is majdnem kiegyenesedtek, de még mindig nagy és nehézkes eszközök voltak – nem csoda, hogy a korábbi generációk előszeretettel díszítették a tetejüket csipketerítővel, porcelán nippekkel és családi fotókkal.

Csak akkor kerültek le ezek a csodás kiegészítők a tévék tetejéről, amikor az LCD- és LED-alapú technológiák végre megoldották azt, hogy a fotonokat tényleg ne egy “fényágyúból” kelljen a képernyőre lőni, ezáltal a tévék vastagsága pár centisre csökkenhetett. Manapság pedig már olyan extrák érkeznek, mint a “feltekerhető” képernyők és a hologramos kijelzők, tehát egyrészt kényelmesebb ezeket elhelyezni és nézni is, a csipketerítőt viszont a kis bigyókkal együtt sajnos máshová kell rakni.

9. Személyhívó

Egy rövid időszak volt, mégis hihetetlenül újnak éreztük a ’90-es évek legelején, amikor még nem igazán terjedtek el a mobiltelefonok, és ezekből is legfeljebb féltégla méretű, horribilis árú készülékek léteztek: a köztes megoldás odakint pager, itthon személyhívó, vagy szimplán csipogó névre hallgatott. Az apró eszközök annyit tudtak, hogy éktelen pittyegéssel jelezték, ha valaki a hozzá tartozó telefonszámot megcsörgette, a legelső modellek ilyenkor mindössze a hívó telefonszámát írták ki, mi pedig loholtunk az első elérhető vonalas készülékhez, hogy visszahívjuk az illetőt.

Később olyan modellek is megjelentek, ahol már rövid üzeneteket is továbbítani lehetett, gyakorlatilag ezek egyfajta csipogó-mobil hibridek voltak az SMS technológia beemelésével. A személyhívó sokak számára jelentett komoly segítséget, például orvosok, készenléti jellegű munkát végzők hatékonyságát növelte, de mások inkább zavarónak találták – főleg a csak számkijelzős változatoknál kapott mindenki kisebb frászt, miért keresi valaki őket és mi történik akkor, ha azonnal nem találnak egy működő telefont. Mindenesetre a csipogó-korszak lényegében néhány évre korlátozódott, hiszen a féltéglákból viszonylag gyorsan lettek apró, zsebre vágható méretű, bérből-fizetésből is megvehető készülékek, amelyek azonnal okafogyottá tették az apró pittyegőket.

10. Digitális fényképezőgépek

Rendben, azt azért pontosítsuk: egyetlen kategóriában még releváns a digitális fényképezőgép, ez pedig a profi fotózás (és videózás) világa, ahol a nagyszenzoros, cserélhető objektíves eszközök máig használatban vannak. Viszont érdemes visszagondolni, amikor 2-4 megapixeles, megfizethető árú apróságokkal volt tele minden műszaki áruház, és a családok legtöbbjénél is előbb-utóbb felbukkant egy belőlük, hogy memóriakártyát beletéve szanaszét fotózzuk a nyaralást, a karácsonyfát, a macska életének minden mozzanatát és így tovább. Nem csoda, hiszen ez a megoldás szabadított ki minket abból a keretből, amelyet az analóg gépeknél a filmek képkockáinak száma szabott meg. Egyrészt kit érdekelt, ha egy fotó nem lett jó, elfért belőle még sok száz a tárhelyen, ráadásul az apró LCD kijelzőn már azonnal meg is nézhettük, jól sikerült-e egy kép, és nem kellett kivárni az előhívás végét. Igen, ismét a telefon hozta el a korszak végét: manapság már egy középkategóriás készülék is akár tízszer olyan felbontásra képes, mint az ezredforduló kis fényképezőgépei, egyre elterjedtebb a többkamerás megoldás, arról nem is beszélve, hogy az elkészült képeket azonnal szanaszét effektezhetjük az erre kitalált appokkal, és rögtön meg is oszthatjuk a világgal a közösségi oldalakon.

…és a sor folytatódik

A világ rendje továbbra is az lesz, hogy amikor egy adott technológiánál jobbat, szebbet, gyorsabbat és ügyesebbet találnak ki, az előző generáció bizony szép lassan a múlt ködébe vész. Eleve jó móka azt találgatni, hogy a legújabb tech-hírek, laborokban kikísérletezett megoldások közül melyik érik be annyira, hogy aztán átvegye egy manapság általánosan használt eszköztípus helyét. Ez néha egyáltalán nem jön be (emlékszik még például bárki a tizenéve bemutatott 3D-kijelzős telefonokra?), máskor részlegesen arat sikert (ilyenek például az e-könyvek, amelyek ma már bárki számára elérhetőek és sokan kedvelik is őket, de a papírkönyvek mégsem tűntek el). És igen, olyanok is akadnak, amelyről tudjuk, hogy már nem jön helyettük saját generációjukban új – egy ilyenről nemsokára mi is külön cikkben írunk, lehet tippelni, hogy mi lesz ez!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét