Évtizedek óta interneten hallgatjuk a legtöbb zenét. Ez azonban nem mindenkinek jó így, főleg a zenészek és kiadók estek nagyot. A streaming pedig egyelőre nem igazi megoldás számukra – de talán néhány “online Robin Hood” segíthet.
Amióta a zenék beszerzéséhez nem kötelező valamilyen fizikai formátumot megvásárolni, a fogyasztók számára egyfajta paradicsomi állapot állt elő. Első szakaszban igazi vadnyugattá vált a zeneipar: a lakossági internet hőskorában minden lehetséges módon elkezdtek felbukkanni a rossz minőségű mp3 letöltések ftp gyűjteményektől a kezdetleges fájlcserélőkig mindenhol. Az emberek többsége ugyanis egy pillanat alatt elfelejtette, pontosan miért is fizet akkor, ha zenét vásárol. Az internetről ingyen lejön a fájl? Juhé, akkor már töltöm is, nem kell többé a CD-t, kazettát pénzért megvenni!
Az okoskodás persze hibás, és ez rögtön észrevehető, ha a zeneipar másik oldaláról nézzük a dolgot. Mert bizony egyáltalán nem a fizikai hordozóért kellett (volna) addig is fizetni, az csak egy eszköz volt, ami némelyest nehézkessé tette a másolást, hiszen a kazetták esetében minőségromlással járt a folyamat, míg a CD-ket kezdetben a nehezen és drágán beszerezhető írókkal lehetett csak sokszorosítani. Ha a gyártási költségeket nézzük, azok ráadásul tényleg elenyészőek abban az összegben, amit a boltok polcain felcímkéztek az egyes albumokra.
De akkor miért is fizetünk (legalábbis egy ideális világban), ha zenét veszünk? Egyrészt megfizetjük a zenész költségeit: azt, hogy hangszert vesz és karbantartja, próbatermet tart fenn, stúdióba megy, lemezt rögzít és kever. Emellett, ahogy fizetünk a könyvelőnek, az ácsnak, az építőmunkásnak és sok mindenki másnak a munkájáért, úgy a zenélés is egyfajta munka: ha a „muzsikus” színvonalas produkciót szeretne előállítani, akkor jó esetben csak ezzel foglalkozik, tehát ebből kell előteremtenie a lakbért, az ennivalót, és a mindennapi életéhez szükséges összes többi forrást. A kalóz-letöltések ezt a bevételi forrást nullázták le, főként a független vagy kisebb zenekarok, előadók, művészek számára.
Persze a “nagyokat” már vitte előre saját nevük: jól jellemzi mindezt, hogy még ma is a letöltősdi előtt csúcsra járatott nevek számítanak a legnagyobbaknak a Metallicától a Guns N’ Roses-ig. Mellettük pedig olyan új sztárok tudnak bankot robbantani, akiknél a zene már szinte másodlagos: a változás miatt szintén nagyot boruló kiadók ugyanis a csiricsáré turnékkal, pólókkal, nyakláncokkal, a celebbé felfújt előadók összes egyéb tevékenységével gerjesztik a hype-ot.
Legális streaming: az első felvonás
A fenti áldatlan helyzetet szándékozták rendezni az első olyan szolgáltatók, amelyek kijelentették: az internet adta lehetőségeket felhasználják ugyan, de ezért valamilyen formában meg is fizetik az előadókat. Ebből a gondolatból nőtt ki a Spotify, a Tidal, a Deezer, az Apple Music és megannyi egyéb próbálkozó. És látá a zenehallgatók népe, hogy a lelkiismeretük immár tiszta: ugyanúgy az interneten hallgathatnak zenét viszonylag olcsón, pár ezer forintos havidíjért, vagy akár teljesen ingyen, némi reklám megjelenítése vagy meghallgatása fejében.
Kezdetben persze a különféle jogvédő szervezetek és royalty-kezelők kissé nehézkesen álltak rá a streamingből érkező bevételek pontos kiszámítására, hiszen itt nem annyira egzakt a történet, mint abban az esetben, amikor csak összesíteni kellett a legyártott hanghordozók számát és bumm, már meg is volt, mennyi jár a zenésznek vagy a kiadónak. Mára nagyjából rendeződött a helyzet, de ez még mindig nem ideális a tartalomelőállítók szempontjából. A streaming-szolgáltatók ugyanis hihetetlen alacsony összegeket számláznak tovább a lejátszásokért.
Egy brit kutatócég, a Broadbandchoices felmérése szerint ahhoz, hogy egy zenész megkeresse az országában érvényes minimálbért, akár több millió lejátszásra lenne szüksége minden egyes hónapban. A tavalyi nyilvános adatok szerint a kifizetési ráta terén átlagnak számító Spotify egy lejátszás után 0,00437 dollárt, azaz 1,32 forintot utal tovább: ebből látható, hogy egy normális havi bevételi szintet pont azok az előadók tudnak összehozni a platformon, akik mögött óriási marketing-erő, egy komoly kiadó, egy folyamatos koncerteket garantálni tudó szervezőcég és még ki tudja, hányféle egyéb szervezet áll, akik folyamatosan gerjesztik a figyelmet és ezáltal a lejátszások számát is. Viszont a független művészek, kezdő zenekarok, kevésbé mainstream zenét játszók, esetleg földrajzilag nem a fősodorba tartozók helyzetén szinte semmit nem változtat az a pár ezer lejátszás, amit self-marketinggel, önpromócióval nagy nehezen össze tudnak hozni.
Sziszifusz és a zenélő szikla
Tehát a helyzet kissé olyan, mint a mesebeli királylánynál: a legális streaming hozott is valamit meg nem is, legálissá tette az online zenehallgatást, de mégsem kompenzálja megfelelően a zenészeket és a tágabban vett szakmát. Gond tehát még mindig van, még akkor is, ha ezt a nagyközönség nem veszi észre. Érzékeltessük ezt kissé sarkosan!
Adott egy zenekar, amely amatőr szintről évek alatt feljut a profizmus határáig: rommá gyakorolja magát, megfelelő hangszereket vásárol, megtanul jó dalokat írni és azokat jól előadni. Ezt a szakaszt, mint eddig is bármikor, elviszi a fanatizmus, a zenélni és magukat megmutatni akarás, ilyenkor mindent saját pénzből, esetleg a szülőkéből tudják finanszírozni. Tegyük fel, hogy elkészül az első lemez, amelynek csak a közvetlen költsége stúdióval és egyebekkel együtt legyen egymillió forint (ez ráadásul csak Magyarországon van így és a nagyon underground szinten, egy átlagos nemzetközi poplemez ennél nagyságrendekkel többe kerül, de maradjunk a magyar garázsbanda példájánál). Ezt az összeget vagy a zenészek maguk dobják össze, vagy csoda esetén egy kiadó előlegezi meg, mindenesetre az elsődleges cél az, hogy ez az egymillió legalább nullára visszajöjjön – ha ezt online streamingből és a dalonként alig több mint egy forintból akarják megvalósítani, látható a feladat szinte sziszifuszi jellege.
Mert ugye ahhoz, hogy egyáltalán felhívják a közönség figyelmét a zenéjük megjelenésére és a streamek lejátszására, további költségeik lesznek: például koncertezni kell, ami manapság underground szinten inkább viszi, mint hozza a pénzt, de az összes online reklám és önmarketing sincs ingyen. Végeredményben a legtöbb ilyen próbálkozónak – függetlenül attól, hogy maga a zene jó vagy sem – általában negatívban marad a mérleg az első lemez után. Ahhoz pedig, hogy fennmaradjanak, egy idő után új dalokat, új lemezt kell kiadni, szintén újabb saját pénzeket beleölve, és ezt bizony nem tudja senki a végtelenségig csinálni, mert a legtöbb zenész rájön arra, hogy csodás dolog a művészet, de még ő maga sem tud belőle enni és lakbért fizetni, ha pedig közben családot alapítana és előre tervezne, végképp zsákutcába jut. Így hát a független és nem-mainstream zenekarok és előadók legnagyobb része jó esetben 1-2 lemezig jut, aztán egyszerűen az élet alapvető követelményei miatt kénytelen feladni.
És ezt vehetné észre előbb-utóbb a közönség: hogy jó ideje egyre kevesebb az igazán új, friss zenekar, mert amik megjelennek, pont az újdonságuk és ismeretlenségük miatt a radar alatt maradnak, aztán még azelőtt eltűnnek, hogy az emberek egyáltalán rájuk találhatnának. És mik maradnak? A sok évtizede működő dinoszauruszok és a felfújt celebek. Tehát azzal, hogy nem támogatjuk eléggé az új előadókat, egy idő után épp azt veszítjük el zenehallgatóként, hogy elegendő friss és izgalmas zene érkezhessen, valamint ezek közül az igazán jók fennmaradhassanak az első pár lemez után is.
Az online zene Robin Hoodjai
Ha az online zenebizniszre gondolunk, elsőre a már fent említett nagyok juthatnak eszünkbe, pedig itt is vannak olyan kisebb szolgáltatók, amelyek teljesen másféle modellel próbálnak megfelelni a hallgatóknak és tartalomszolgáltatóknak egyaránt. Az egyik legizgalmasabb közülük a Bandcamp: itt az előadók saját felületet hozhatnak létre, ahová feltölthetik dalaikat vagy egész albumaikat és saját maguk szabhatják meg ezek árait is. Ha valaki ezeket megvásárolja, jogot szerez a zenefájlok letöltésére, miközben a teljes összegből mindössze 10 százalékot vonnak le kezelési költségként.
Ráadásul a Bandcamp a hagyományos mp3-letöltögetés mellett egy csomó egyéb lehetőséget is kínál arra, hogy a zenészek szemmel is látható összegeket kereshessenek. Egyrészt azt is megtehetik az előadók, hogy magasabb minőségű, veszteségmentes formátumban is feltegyék a zenéket az audiofil hallgatók számára, akár az alapverziónál egy leheletnyivel drágábban. Emellett ugyanezen a felületen értékesíthetnek merch-termékeket, tehát pólót, bögrét és ki tudja még, mi mindent, ahogy innen rendelhetnek a rajongók fizikai példányokat is a lemezből, például CD-t, vagy a manapság újra divatos vinylt.
Az alábbi példában a Bandcamp bárhová beszúrható widgetje látható az At Night I Fly nevű magyar progresszív rockzenekar legutóbbi albumával, amelyet meghallgatni ingyen lehet a szolgáltatásban, és ha tetszik, az érdeklődő rögtön rábökhet a vásárlás linkre. A zenekar teljes Bandcamp oldalán pedig CD formájában is megrendelhető az album.
A fenti gyakorlaton felül, néhány éve a szolgáltató extra napokat is kijelöl, amikor az aznap vásárolt digitális és egyéb termékekért még ezt a 10 százalékot sem kéri el: a zenekarok ilyenkor előre jelezhetik rajongóik felé, hogy ha igazán szeretnék támogatni a csapatot, tartogassák a vásárlásaikat erre a 24 órás időszakra.
A Bandcamp mellett még vannak hasonlóan kiaknázható, bár kissé másképp működő lehetőségek. Egyrészt vannak az olyan platformok, amelyek ugyan közvetlen bevételt nem termelnek, de közvetve segíthetik az előadókat. A már jó ideje működő Soundcloudon ingyenes zenehallgatásra van lehetőség, de a letöltéseket már blokkolhatja a zenész, tehát a platformot egyfajta teaserként használhatja, majd az érdeklődőket saját zenei boltjába (például a fent említett Bandcampre) irányíthatja. Emellett egyre több zenész használja sikeresen a Twitch felületét: ugyan ez a szolgáltatás annak idején az e-sportra és a játékosokra épített, de mind több olyan csatorna létezik, ahol zenészek adnak online koncerteket, vagy mutatják be a zeneírás folyamatát. A nézők pedig havidíjas formában, vagy közvetlen adományokkal támogathatják a nekik tetsző streamereket, nem is beszélve arról, hogy egy jól bejáratott Twitch csatorna a koncertek mellett kiváló promóciós felület is lehet a zenekarok, előadók számára.
A fentieket kiegészítheti az, ha a különféle felületekhez valamilyen támogatási szolgáltatást csatolnak: a Patreon vagy a BuyMeACoffee abban segít, hogy akár közvetlen értékesítés nélkül patronálja kedvenceit a zenehallgató.
Az persze még mindig kérdéses, hogy ezek a “zeneipari bozótharcosok” mennyire és főleg meddig tudnak bármilyen szinten is működőképesek maradni az óriások ellenében. Arról például már jó ideje szólnak híresztelések, hogy a Spotify bekebelezné a Soundcloudot. A Bandcamppel pedig valamilyen szinten pont az a gond, mint ami magukkal a független zenészekkel: marketing és promóció szinten nem képvisel akkora erőt, mint gigászi ellenfelei, tehát a célközönség legnagyobb része még csak nem is tudja, hogy létezik ilyen szolgáltatás. De talán majd ebből a cikkből…
