A digitalizáció sok mindenben segít, de el is vesz tőlünk ezt-azt. Vajon a zenében is átveszik az uralmat a robotok, vagy itt mindig szükség lesz a humán faktorra?
Valójában, mióta léteznek valamiféle szorosabb értelemben vett gépek, azóta bele is folytak a zeneszerzésbe, illetve a művek megszólaltatásába. Ha úgy nézzük, már egy elektromos gitár is gép abból a szempontból, hogy az ember által megpengetett húrok hangját különféle digitális feldolgozó- és átalakító egységeken átszűrve egy olyan hangzást kapunk, amelynek csak részben van köze az épp zenélő művészhez. Ugyanígy gépnek tekinthetjük a szintetizátorok hullámformákból összeállított hangjait, vagy épp a szekvenszerek által loopolt, emberi beavatkozás nélkül létrejövő hangsorokat. De ez még mind nem elég – a gépek a zeneszerzésből is kiveszik a részüket.
A számítógép által generált zene (Computer Generated Music, CGM) alapvetően két kategóriát különböztet meg. Az egyikben a számítógépek a teljes alkotófolyamatot elvégzik, tehát megírják és el is játsszák a zenét. A másikban viszont mi magunk kerülünk alárendelt pozícióba, ugyanis a gépek által komponált alkotásokat emberi zenészek játsszák el valós hangszereken.
Hangzó matek
Zenei kották algoritmikus létrehozására már a mai értelemben vett számítógépek előtt is léteztek példák. Ilyen volt például a 18. században feltalált Musikalisches Würfelspiel, amely a dobókocka feldobásával működik, és véletlen alapján dobja ki a zenei teendőket apró elemek széles választékából. Amikor összeillesztődtek, ezek a kifejezések együttesen zenés darabot hoztak létre, amit már zenészek is előadhattak. Bár, ezek a művek modern értelemben nem álltak kapcsolatban a számítógéppel, mégis kezdetleges formáját használták a véletlenszerű kombinációs technikának, amit néha számítógép által generált kompozíciókban is fellelhetünk.
Digitális szintre értelemszerűen a múlt században emelkedett az automatikus zenealkotás: egy Geoff Hill nevű ausztrál programozó egy CSIRAC típusú számítógépen írt egy olyan algoritmust, amely hagyományos dallamok megalkotására volt képes. Az első valóban számítógéppel alkotó szerző Iannis Xenakis volt, aki FORTRAN programnyelvben írt programokat, amelyek numerikus formában generáltak számadatokat. Xenakis csupán annyit tett, hogy ezeket átírta kotta-formátumba, hogy hagyományos zenekar is el tudja játszani. Ez például az 1962-es ST/48 című műve:
Manapság is vannak olyan kísérletezők, akik hasonló gépi-humán zenei hibriddel próbálkoznak. David Cope például a mesterséges intelligencia segítségével elemzi Bach, Mozart és más klasszikus szerzők műveit, hogy aztán a program az ő stílusukban alkosson “saját” zenéket. Itt például egy Vivaldin felnőtt Cope-féle gép zenéjét hallhatjuk:
Aztán beszélnünk kell azokról a próbálkozásokról is, amelyek már jóval tágabban értelmezik a zenét. Gottfried Michael Koenig például matematikai egyenleteket fordíttatott le gépekkel hangi információkká, ahol tehát a gép nem annyira a zeneírás, mint inkább a hangképzés eszköze volt. Azt mindenki döntse el maga, mennyire zenei például az alábbi kompozíció-sorozat, amelyek 1955 és 1979 között készültek:
https://www.youtube.com/watch?v=PfvmavulIe8
Amikor még a gép szolgálja az embert
Nem kell azonban a fenti példákkal ennyire messzire menni ahhoz, hogy megmutassuk, milyen szinten átalakította a zene világát a digitalizáció. A szintetikus hangzások, hangminták és műszaki megoldások ma már a legegyszerűbb produkciókban is jelen vannak – a lepukkant vendéglőben, kísérőautomatikás szintetizátorral bazseváló “egyszemélyes mulatós-zenekarok” se lennének sehol, ha összevissza kapálózó “szólóik” és éneklésük alá a hangszerükből nem szólna előre beprogramozott zenei alap.
Az első szintetikus zenék egyébként még nem is voltak a mai értelemben szintetikusak, hiszen a digitális hangképző eszközök ekkor még nem léteztek. Viszont az alábbi művet szerintünk minden magyar ismeri, aki nézett tévét már 30 éve is: a Delta című tudományos műsor főcímét kísérleti projektként alkotta meg Tom Dissevelt és Kid Baltan, méghozzá úgy, hogy különféle hangokat és zajokat rögzítettek mágnesszalagra és ezek váltakozó sebességű lejátszásával manipulálták azok magasságát és egyéb tulajdonságait.
Az első szintetizátorok megjelenése és elterjedése aztán jelentősen megkönnyítette a digitális zeneszerzés folyamatát. Ezek az eszközök egyrészt különféle hullámformák módosításával állítottak elő hangszíneket, később pedig megjelentek azok a megoldások, amelyek digitalizált hangmintákkal már inkább a meglévő hangokat emulálták egyre pontosabban. A “szintizenék” igazi aranykora a 80-as évekre esett, külföldön olyan nevekkel, mint a Tangerine Dream (az alábbi dalnak szintén van magyar vonatkozása, hiszen sokáig a Panoráma című tévéműsor főcímeként használták).
https://www.youtube.com/watch?v=FMsFbauT6xw
A folyamat Magyarországra is begyűrűzött, és több hazai zenészt is elcsábított részben vagy teljesen az elektronikus hangzások világába. Presser Gábor egy teljes lemezt szentelt a csak szintetizátoron megszólaló daloknak, gyaníthatólag ezt a szerzeményt is sokan ismerik, és nem is gondolták volna, hogy egyetlen “fizikai” hangszer sincs benne a szintetizátorról érkező mintákon kívül.
Mára a számítógépek már elválaszthatatlan részei a zenének. Az elektronikus tucatzenék lelketlen patternjeivel vannak tele a diszkók, fesztiválok, de még a plázák hangszórói is. Abba pedig inkább bele se kezdjünk, hogy milyen szinten változtatott meg más hangszereket, sőt akár az éneket is a digitális technika. Az autotune, tehát az utólag hangra igazítás ma már bárkiből énekest csinál, ezért ezt a cikket is egy olyan közismert mémmel zárjuk, ahol egy tévés híradás interjúalanyának beszédéből lett a számítógép segítségével énekelt “sláger”. hallgassátok csak, hogy a beszédből hirtelen mi kerekedik ki, aztán lehet gondolkodni rajta, mit is tett az elektronika a zenével. Persze ez csak egy extrém példa, hiszen megannyi művész használja valóban kreatívan a modern technológiákat.
