Elsőre furcsán hangozhat az a teória, hogy az internet egyszer csak beledől önmagába, és a múlt egyik darabjává válik, pedig vannak arra utaló jelek, hogy a manapság alapértelmezettnek számító technológia a jelenlegi formájában nem lesz örökké életképes.
Egyre több szakértői cikkben, elemzői véleményben bukkan fel az internetes kihalás fogalma. Ez persze nem azt jelenti, mint amit egyes katasztrófafilmek és disztópiák sugallnak, miszerint egyszer csak elfogy az áram, kitör a harmadik világháború, becsapódik egy meteor és ettől az egyik pillanatról a másikra visszatérünk a pattintott kőkorszakba. A kifejezés inkább arról szól, hogy egyre többen érzik úgy, hogy az internet jelenlegi formájában legalább annyira átok, mint áldás: a technológiával önmagában nincs probléma, de az már más kérdés, jó-e nekünk az, ahogy használjuk.
Elsőre érthetetlen a felvetés, hiszen az internet már tényleg annyira körülvesz minket, hogy el se tudnánk képzelni enélkül az életünket. Az elmúlt évek világjárványát túl sem élte volna a gazdaság a webes technológiák nélkül, ennek köszönhetően állhatott át a világ nagy része távmunkára a legsúlyosabb időszakban. De interneten vásárolunk, tájékozódunk a hírekről, navigálunk az utakon, így tartjuk a kapcsolatot távol élő rokonokkal és ismerősökkel, a felhőben tároljuk az adatainkat és így tovább. Viszont a jelek szerint egyre többen döbbennek rá, hogy ennek a mindent kiszolgáló rendszernek ők egyben a foglyai is, és mindenki kénytelen az internet által kialakított új világ rendje szerint élni. Az eleve elrendeltetésnek pedig fásultság és kiábrándulás a vége.
A lét elviselhetetlen könnyűsége
Geert Lovink, az Amszterdami Egyetem professzora egy részletes dolgozatot szentelt a témának, amelyben azt állítja: az internet már nem választás kérdése, hanem kényszerűen alkalmazkodni kell hozzá, ami végső soron függőséget okoz. Ezt ugyan sokan felismerték már és pont ezért igyekeznek új felhasználói felületekkel, szolgáltatásokkal megjelenni, de ez a kutató szerint csak elodázza a valódi megoldást, az elmúlt évtized konkrétan hiábavaló volt e téren, és „csak a nyugágyakat rendeztük át a Titanic fedélzetén”.
A professzor szerint mindenkinél eljön az a pont, amikor egyszerűen belefárad az online létezésbe, pontosabban annak jelenlegi formájába. Nem akar állandóan elérhető lenni, nem tud megfelelni a mindenhonnan őt érő elvárásoknak, és nem tud egy pillanatra sem kiszállni a mókuskerékből, hiszen egy „tech-remete” akár egy év elvonulás után már úgy tér vissza a modern világba, hogy elszalad mellette a világ. Lovink szerint saját generációja, az úgynevezett baby boomerek még valamelyest egészséges arányban tudták befogadni az internetes világot, egyszerre képesek használni, amit kell, de mivel enélkül élték életük nagyját, nem is függenek rá teljesen. Viszont félig kívülről sokkal jobban látják az utánuk következő generációk internetes fejlődését, a rácsodálkozást, a függővé válást, majd pedig a kiégést, csalódottságot és menekülni vágyást.
Az elmélet azt jósolja, hogy eljön majd az a pont, amikor az emberek kritikus tömege jut el odáig, hogy az internet jelenlegi formáját már nem lehet itt-ott kalapálva javítgatni. Ezt nevezi a szaknyelv az internet csúcspontjának, amikor már nincs visszaút, többen lesznek csalódottak és elégedetlenek az internet egészével, mint ahányan nem. Egyre többen érzik majd, mennyire függenek a közösségi médiától és a különféle alkalmazásoktól, és megkezdődhet a tömeges kivonulás.
Változásra mindenképpen szükség van
Nem is csak Lovink professzor látja úgy, hogy mostani formájában az internet egyre több káros hatással is jár az előnyök mellett. A függőség sokféleképpen jelentkezhet: gondoljunk csak bele, hogy mondjuk 30 éve még fejből tudtuk a családtagjaink és a barátaink telefonszámát, ma pedig már a közvetlen kapcsolatainkét sem jegyezzük meg, mert nem is kell – csak koppintunk egyet a nevén és már indul is a hívás. Ugyanígy nem követjük az utak átalakulását, a városok átépítését, már nincsenek meg a kedvenc kerülőútjaink és trükkjeink, hanem egy az egyben a Google navigációjára vagy a Waze-re bízzuk, merre vezet minket. Az efféle függést olyan trollakciók buktathatják le, mint amikor valaki telefonok tucatjaival furikázott fel-alá egy adott útszakaszon, mire a közlekedés összes többi résztvevője azt látta, hogy ott bizony álló dugó van és ellenőrzés nélkül kikerülték az adott környéket.
Hasonlóan egyre több szó esik arról, milyen pszichológiai hátrányokat okozhat a közösségi média. Azzal, hogy Instagramon mindenki agyonretusált képekkel jelenik meg, vagy épp Facebookon csak a vele történt jó dolgokat osztja meg, egy átlagos kinézetű, mindennapi történések közepette élő felhasználóban kisebbségi érzést kelthet, vagy épp irreális vágyakat ébreszthet. A folyamatosan elérhető életvitel túlteljesítési kényszerbe, digitális jelenlét szindrómába kergetheti az erre érzékenyebbeket, és egyre jellemzőbb az a figyelemzavar is, amikor már nem tudunk úgy végignézni egy filmet, hogy közben ne pörgessünk valamilyen mobilappot.
Kísérletek persze vannak arra, hogy egyes szolgáltatásokat megváltoztassanak. Mark Zuckerberg például annak ellenére, hogy konkrétan teljes vagyonát és karrierjét a jelenlegi formában értendő közösségi médiára építette, évek óta látványosan távolodik ettől a világtól. Igaz, ez részben a cég adatkezelési botrányai miatt van így. De az is tény, hogy Zuck felismerte: a Facebook elérte a csúcsot, a legújabb generációkat már szinte egyáltalán nem szólítja meg jelenlegi formájában, és egy olyan új felhasználói élményre van szükség, ami a régi célokat teljesen új köntösben tudja átadni. Hasonló okokból jöttek létre olyan alternatív próbálkozások is, mint a BeReal, az a furcsa Instagram-alternatíva, amely retusálás nélküli, azonnali fotókkal igyekszik tényleg a felhasználók valós életét és környezetét bemutatni. De Lovink professzor szerint egy-egy kísérlet helyett általános átalakulásra lenne szükség ahhoz, hogy az internet ne váljon egy idő után mindenki gyűlölve szeretett mumusává.
Fékek és ellensúlyok
A problémával foglalkozó elemzések szerint a változásnak megfontoltan, de mindenre kiterjedően kell végbemennie. Egyrészt a közösségi médiának vissza kell térnie egy olyan megközelítéshez, amelyben a használatuk eszköz, de nem cél. Azt a működési elvet kell követni, amikor nem buzdítják a felhasználókat minél sűrűbb tartalommegosztásra, ami aztán mindenki mást is erre serkent és végül mindenki bent ragad a virtuális kényszervilágban.
Mások ugyanezt úgy fogalmazzák meg, hogy a platformokról a protokollokhoz kell visszatérni, az alapértelmezett eszközök helyett a sokszínűség felé mozdulni, a nagy és központi szolgáltatásoktól a decentralizált eszközökig. Ilyen például az egykori Twitter-alapító, Jack Dorsey új közösségi hálózati kísérlete: a Bluesky Social célja, hogy a felhasználók maguk rendelkezzenek minden adatukkal és ők határozzák meg, kinek milyen mélyen engednek betekintést ezekbe. Hasonlóval kísérletezik Tim Berners-Lee is, a World Wide Web atyja Solid (Social Linked Data) néven fejleszt egy keretrendszert. A legtöbb ilyen azonban még erősen pre-béta állapotnál tart, a Bluesky-ra tesztelői várólista érhető el, a Solid esetében pedig a koncepció kidolgozása folyik.
Azt pedig már szinte addiktológiai megfogalmazásokkal sejtetik, hogy az internet jelenlegi formájáról „lejönni” olyan szinten nehéz lesz majd, mint a fizikai szenvedélybetegek számára a leszokás. Ahogy közülük is a legtöbben tisztában vannak függőségük káros hatásaival, nem tudják leküzdeni a megszokás vagy az élvezet miatti folyamatos visszaesést. Hogy ezt meg tudja-e ugrani az „újjáfaragott internet”, vagy a függőség ellenére a többség marad a megszokott agyrágóguminál, talán csak évtizedek múltán derül ki.
