Tévképzetek a távmunkáról: tulajdonképpen mit csinálsz otthon?

0

Bár az otthoni irodákat és a távmunkás megoldásokat nem a koronavírus-járvány szülte, az elmúlt időszakban minden eddiginél többen tapasztalták meg vagy saját magukon, vagy másokkal kapcsolatban az otthonról végzett munkát. És az új tapasztalással felerősödtek a sztereotípiák és tévképzetek is – minden oldalról.

Hadd kezdjem a cikket egy személyes példával. Több mint egy évtizede már teljesen home office-alapon dolgozom. Szerencsés vagyok, megtehetem, hiszen online cikkíróként, szerkesztőként nincs szükségem arra, hogy folyamatosan egy légtérben legyek kollégákkal, ráadásul mivel technológiai cégekkel dolgozom és főként online kiadványokat készítek, a legtöbb folyamathoz én is és a velem együtt dolgozók is tökéletesen ki tudjuk használni az internetes kommunikációs és csoportmunka-platformokat. Ennek köszönhetően volt lehetőségem arra is, hogy egy határvonallal és nagyjából 300 kilométerrel arrébb üssem fel legújabb főhadiszállásomat, és havi 2-3 utazás, személyes találkozás mellett minden más munkát egy olyan környezetben végezhetek el, ahol nem zavar meg semmi a saját tempómban (divatosan fogalmazva semmi sem ránt ki a flow-ból), a valós, aktuális feladataimra koncentrálhatok és így tovább.

Ezt persze van, aki érti és van, aki az istenért sem. Érdekes, hogy 2020 tavasza, tehát a nagy “karantén-irodás népvándorlás” óta többen értik meg, hogy a reggel 8 és délután 5-6 óra közötti időszak nekem annak ellenére is munkát jelent, ha ezt nem egy irodában teszem. Akadnak viszont olyanok – főként idősebb rokonok -, akik máig előszeretettel hívnak fel a munkaidő kellős közepén, és ha elítélhető módon kinyomom vagy nem veszem fel a telefont, próbálkoznak újra és újra, hogy amikor aztán válaszolok, azzal kezdjék: “Tudom, hogy te úgyis otthon vagy, szóval…” – és bizony egyeseknél fel kellett fognom, hogy sosem tudom nekik megmagyarázni, mit értenek ebben rosszul. Jó ideig azt hittem, csak nálam vannak ilyen furcsa tévképzetek, de cikkeket és elemzéseket böngészve azóta rájöttem, a home office fogalma még mindig sokaknak érthetetlen, és csak a home ragad meg bennük, az office kevésbé. Ugyan a járványidőszak kicsit többeket felébresztett ebből a kényelmes tudatlanságból, de az átállás így is lassú marad.

Ami nem munkahely az nem munkaidő?

Különféle, a fenti problémakörrel foglalkozó cikkekben, de akár tematikus közösségi csoportokban is sokféle mutációja előfordul a fenti, saját történetnek. A leggyakoribb szereplő természetesen a család: irodákban és gyárakban évtizedeket ledolgozó szülők és nagyszülők, valamint egyéb rokonok, akik még akkor sem értik teljesen a koncepciót, ha annyit felfognak, hogy a sztorik alanya nem csak a lábát lógatja és a körmeit festegeti otthon.

Komoly problémát jelent már az is, ha az otthon dolgozókat egy-egy telefonhívás vagy akár személyes látogatás kizökkenti a munkafolyamatból, amely nem csak a konkrét interakció öt percére áll le, hanem ezután következik a “hol is tartottam?” fázis, amikor bizony az agyat újra vissza kell rendezgetni az adott feladatra. Míg egy irodában dolgozó sokkal könnyebben megteheti, hogy nem vesz fel egy személyes hívást munkaidőben, a home office-osokat gyakran érik ezek után olyan kritikák, hogy “de hát tudom, hogy otthon voltál, ennyi időd igazán lehetett volna rám”.

Az már csak hab a tortán, amikor nem is csak a hívás vagy kéretlen átkopogás zavarja meg a munkát, hanem az, hogy ilyenkor a másik fél akár konkrét feladatokat akaszt a dolgozni próbálók nyakába. “Kislányom, ha már úgyis otthon vagy, ugorj át délben a Manyi nénihez, mert egy hétig gyógyfürdőben lesz és meg kell etetni a macskáját”. Mit mond el egy ilyen sztori? Természetesen azt, hogy az illető nincs tisztában azzal, mi történik egy home office falai között, és azt gondolja, sokkal több ideje van egy így dolgozónak – vagy egyszerűen csak nyugodtan “lecsalhat” egy-két órácskát, hiszen nem áll mögötte a főnöke, nincs blokkolókártya.

Kétpólusú családok

Gyakran emlegetnek olyan helyzeteket is, amikor egy fedél alatt lakó családoknál billen el az egyensúly, ha mondjuk a házaspár egyik tagja otthonról dolgozik, a másikuk viszont valamilyen bejárós munkát végez. Ilyenkor még akkor is képződhetnek az ingázó félben fals elképzelések, ha alapvetően felfogja és látja, hogy az otthon maradó is dolgozik, esetleg látja is, mivel foglalkozik, és esténként beszélnek az aznapi fejleményekről. Mégis egyre több olyan történetet lehet olvasni, amikor az otthon maradóra szakad az addig kettéosztott vagy közösen végzett házimunka nagyja, a családi ügyintézések, a bevásárlás és egyebek.

Mindez értelemszerű feszültségekhez vezethet, hiszen az otthon dolgozók belekényszerülnek egyfajta védekező pozícióba, amikor már-már magyarázkodniuk kell, hogy azért nem tudnak bizonyos feladatokat elvégezni, mert ők legalább ugyanannyit, ugyanolyan hosszan és keményen dolgoztak, mint a bejárós partner. Ugyanígy, akár észrevétlenül kúszhat be a családi dinamikába az, hogy míg az egyik fél úgy esik haza a bejárós munkából, hogy elege van az emberekből, legszívesebben csak csendben feküdne és valami passzív kikapcsolódásra vágyna, az addig otthon dolgozó társ 8-10 órányi egyedüllét után éhezik az emberi szóra, közös elfoglaltságra, szavakra, aktivitásra.

Trükkös megoldások és sok-sok türelem

Az jól látszik, hogy bár a járványhelyzet lecsengése közepette valamelyest megindult a visszarendeződés az irodákba, a két év tapasztalatai sokaknak megmutatták, hogy hatékonyabbak otthoni környezetben. Jó páran jöttek rá arra, hogy saját munkakörük egyszerűen nem igényli a folyamatos fizikai jelenlétet, időt és pénzt spórolhatnak a bejárás elhagyásán, hatékonyabban végzik a munkájukat a hozzájuk legjobban illeszkedő környezetben, saját eszközökön. A home office tehát velünk marad, sokkal nagyobb arányban, mint korábban. Ezzel együtt pedig sokkal általánosabban kell foglalkozni azzal, hogy a társadalom egészében elültessük azokat a tényeket, amelyekkel a sztereotípiák helyett tényleg mindenki helyén kezeli, mit csinál egy home office-ban dolgozó, mi az, amiben szabadabb és mi az, amiben (legalább) ugyanannyira kötött, mint bejáró társai. Sőt, érdemes beszélni azokról a pszichológiai tényezőkről, amelyek épp hátrányosak az otthon dolgozókra nézve, például a motivációvesztés lehetősége, a szervezetlenség felé tendálás vagy épp a munkahely felől érzett, vélt vagy valós nyomás miatt kialakuló digitális jelenlét szindróma.

Az a különféle források böngészése közben nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet relatív újszerűsége miatt nincsenek még bejáratott, “hivatalos” módszerek arra, hogyan lehet eloszlatni másokban a távmunkához kapcsolódó rossz beidegződéseket és fals elképzeléseket. Inkább olyan gyakorlatokat lehet felfedezni, amik egyeseknél működtek, és ezeket lehet elkezdeni kipróbálni azokon, akik szerintünk a legkevésbé értik meg a helyzetet vagy a legmakacsabb zaklatónak számítanak.

Volt például olyan, aki a folyamatosan telefonáló, “dehátúgyisotthonvagy” felfogású, idősebb rokonát áthívta magához egy vagy több munkanapra, és türelmesen úgy dolgozott ilyenkor, hogy végig bemutatta, tulajdonképpen narrálta saját napját. Ezzel a gyakorlatban is átadta, milyen munkafázisokkal, időzítésekkel, határidőkkel, esetleges összecsúszó feladatokkal kell számolnia annak ellenére, hogy nem lép ki saját lakásából, és ezáltal a külső szemlélő is átérezheti, felfoghatja, miről szól valójában a home office.

Az egy fedél alatt élő, máshogy dolgozó családtagok dinamikájának elbillenésére egyrészt jó gyakorlat lehet az, hogy a nap végén részletesen mesélik el egymásnak, ki mivel foglalatoskodott aznap, mennyi ideje és energiája ment el egy-egy munkafázisra. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy mindez egyik oldalról se hangozzon panaszkodásnak, és ne legyen belőle “ki dolgozik többet” verseny, ahol valakinek mindenképp győzni kell. A cél inkább az, hogy megtalálják azokat a pontokat, ahol az egyes családtagoknak van szusszanásnyi ideje, esetleg lehetősége valamilyen házimunka elvégzésére. Ha például a kijárós fél úgyis egy bolt mellett jön haza, lehet az ő reszortja a vásárlás, míg az otthon maradó fél két feladat között beiktathat egy mosogatást. Ez ugyan átírhatja az addigi házimunka-felosztásokat, de gyorsan látható az időbeosztás megkönnyebbülése.

A nap végére emberiszonyt kapó bejárós és a magányba belekattanó otthoni fél kommunikációs igényszint-különbségének problémáját is akár előre tervező módon lehet feloldani: a bejárós félnek a hazatérte után kell hagyni egy csendes időszakot, neki viszont arra kell figyelnie, hogy ezután ő is adjon esélyt a másiknak beszélgetni, valamilyen közös aktivitást végezni.

Egy biztos: sem annak nem lett igaza, aki szerint “mostantól eljön a kánaán, mert lehet otthon dolgozni, jön a nyugi és a láblógatás”, és annak sem, aki úgy véli, az otthoni munka csakis maga a stressz és az elfojtás. Jól láthatóan kétféle munkastílusnak és napirendnek kell mostantól megférnie egymás mellett, amire csak akkor van esély, ha ez a kettő megérti, elfogadja és támogatja egymást.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét