A technológia fejlődése sokszor és sokféleképpen hatott már a művészetre és az ehhez kapcsolódó üzletre. Az NFT új fejezetet nyitott ebben a történetben.
Az NFT, és azzal együtt a kripto-művészet fenekestül forgatta fel a digitális világot: 2022-re eljutottunk oda, hogy a legegyszerűbb ultrapixeles, neonszínű GIF is lehet milliókat érő digitális műtárgy (nyugodjon békében Stephen Wilhite, a GIF feltalálója, aki néhány napja hunyt el). Képek, videók, filmrészletek, a vizuális művészet tobzódik a kriptovaluták és a blockchain adta lehetőségekben, és lassan a dotcom lufihoz hasonló méretű hype duzzad a dologból. Valahogy azonban a többi művészeti ág, de leginkább a zeneipar még nemigen tudja mit kezdjen az NFT-vel és a blockchainnel. A képzőművészetben ugyebár pont az eredetiség, az adott mű ritkasága az igazi érték – épp a könnyű reprodukálhatóság miatt kellett várnia a digitális művészvilágnak egy megfelelő technológiára, hogy anyagilag is értékes lehessen. A zene esetében viszont ellenkező előjellel mindig is a minél nagyobb példányszám volt fontos. És hiába állítja le a bulit a világ egyik legismertebb lemezlovásza, hogy megmutassa a rajongóinak a majd 1 millió dolláros NFT alkotást, amit épp megvett, ettől még a lemezkiadók nem tudnak felülni a crypto-vonatra.
Most azonban úgy tűnik, hogy némileg megváltozni látszik a dolog, és egy olyan irány kezdte felütni a fejét a zeneiparban, ami igazából igen érdekes és abszolút illik az NFT-k és a blockchain világába egyaránt. A zenészeket és azon belül is a dalokat, lemezeket, kiadványokat ugyanis egyszerűen befektetésként kezeli a kripto-világ, ami talán művészileg nem annyira magasztos, viszont, mind a kriptovalutákkal foglalkozó brókerek, mind pedig a lemezkiadók (legyen az a legkisebb indie kiadó, vagy épp a Universal Music) rögtön tudják értelmezni. A blockchain egész egyszerűen “ráül” a szerzői jogdíjakra és NFT-ként értékesíti az adott lemez – vagy mint később látni fogjuk akár komplett életművek – jogait.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Egy új lemez megjelenése előtt például a rajongóknak, befektetőknek, gyakorlatilag bárkinek lehetősége van egy darabot megvenni az albumhoz kapcsolódó jogdíjakból. Ez jó a vásárlónak, hiszen ha ügyesen sáfárkodik az ilyen befektetéseivel akár már rövid távon is haszonra tehet szert, ugyanakkor a művészek eközben olyan bevételekre tehetnek szert azonnal, amire eddig hónapokat, sőt akár éveket kellett várnia. Ez pedig anyagi függetlenséget és ezáltal óriási szabadságot biztosít a számukra, ami példátlan a zene világában.
És hogy mekkora üzlet ez? Nagy – mármint jó esetben nagy. Amit jól mutat, hogy nemrégiben 1 milliárd dollárral száll be a világ egyik legnagyobb befektető vállalata az angol Hipgnosis Song Fund cégbe, akik azzal foglalatoskodnak, hogy olyan művészek teljes zenei életművét vásárolják fel, mint mondjuk Bruce Springsteen, a Red Hot Chili Peppers, vagy Shakira. Bár a Hipgnosis nem kiabálja világgá és teszi a kirakatba, hogy “eneftésíteni” fogja mondjuk az ikonikus Born In the USA dalt, viszont az, hogy most egy ekkora befektetéssel a hátuk mögött épp 2 milliárd dollárért szeretnének portfóliót vásárolni, az sokat elárul.
Mindeközben pedig hirtelen gombamód kezdtek el szaporodni a különböző kisebb-nagyobb NFT kampányok és piacok, ahol kifejezetten a zenével kapcsolatos üzletek zajlanak. Az egyik ilyen legutóbbi akció pl. a legendás hip-hop előadó, NAS nevéhez fűződik, aki egy erre specializálódott – és saját kriptovalutával rendelkező – platformon pillanatok alatt értékesítette két felvételét, ezzel pedig percek alatt keresett 560 ezer dollárt, miközben szinte azonnal beindult az NFT-k másodlagos piaca is az OpenSea és hasonló gigantikus kripto-platformokon. Bár ez esetben megint inkább a hype vitte az eladásokat és nem a racionalitás (vagyis az, hogy a streaming és egyéb jogdíjakból vajon mikor térülhet meg ez a befektetés), de amennyiben kicsit leül a kezdeti hiszti, ez bizony egy igen érdekes és járhatónak tűnő út lehet a zeneipar és leginkább az alkotók számára. Hiszen mi lehet annál “demokratikusabb”, hogy maguk a rajongók (jó esetben) azok, akik megelőlegezik a művészek bevételeit, hogy aztán a multinacionális kiadókhoz hasonlóan pénzt keressenek később kedvencük alkotásaival?
