Munkahelyre dolgozni járunk – ezt a sommás ukázt sokan hallhatták már a főnökeiktől, és alapjában nem is lehet ezzel vitatkozni. Az viszont már más kérdés, mi jelenti a munkát, és hatékonyabb-e tényleg, ha a munkáltató a dolgozók minden lélegzetvételét figyeli?
Irodában és otthonról dolgozók, a hatékonyság növelése otthoni irodában, biztonság és csoportmunka az új világban – a távmunka és digitalizáció által megváltoztatott munkahelyekről szóló cikksorozatunkban az egyértelmű előnyök mellett írtunk már tippekről, árnyoldalakról, veszélyekről és tévképzetekről – most pedig egy kifejezetten visszás téma következik: beszéljünk a megfigyelésről!
Annak idején volt egy olyan munkahelyem – a nevét fedje jótékony homály, elég az, hogy több mint húsz éve egy neves műszaki kereskedelmi cégről van szó, amely abban a formájában már nem is létezik -, ahol az eladásért, marketing tevékenységekért és kommunikációért felelős kollégák konkrét terrorban töltötték a munkaidejüket. Annak ellenére, hogy személyesen szinte sosem találkoztak az üzletfelekkel, mivel minden kommunikáció telefonon vagy elektronikusan zajlott, kötelező volt a folyamatos öltöny-nyakkendő “munkaruha”, állandónak számított a hát mögött megjelenő, monitorba belebámuló felsővezetők jelenléte, és ahogy később kiderült, minden kolléga teljes levelezését boldogan olvasgatta végig egy erre kijelölt “üzemeltetési igazgató”.
Ehhez képest hihetetlen új világot jelentett a következő munkahelyemen az, amikor már az első napon elmondta a nemzetközi központból delegált HR-igazgató, hogy itt bizony nekem jogaim vannak, hiszen a lényeg csupán az, hogy a rám testált feladatok időben, eredményesen elkészüljenek, látszódjon a részleg közös statisztikáin az elhivatottság és kreativitás – de ehhez nem szükséges, sőt bizonyos esetekben tilos is az, hogy a felsővezetés nyomon kövesse minden lépésemet, megfigyelje a kommunikációmat és kattintgassa a nem is létező blokkolóórát.
Visszaéltem a helyzettel? Persze, néha. Volt, hogy elugrottam a városba pár órára “tárgyalni”, miközben személyes ügyeket intéztem? Előfordult, igen. Küldtem és fogadtam személyes e-maileket a céges fiókban? Már nem emlékszem, de biztos vagyok benne. És ettől rosszabbul dolgoztam? Nem, sőt: érezhetően kinyíltam, sokkal hatékonyabban osztottam be időt, energiát, erőforrást, saját tempóra igazíthattam feladatokat, és ugyan az elején néha megbillent itt-ott az önellenőrzésre is nagyban épülő rendszer, gyorsan beálltam egy produktív, előre tervezhető munkamorálra. Szerettem, és a cég is szerette, win-win. Ráadásul utólag látható, hogy már itt, az ezredforduló éveiben elkezdhettem felépíteni azt a sok szempontból szabadon futó, önirányító, eredményorientált munkamodellt, amely aztán életem legutóbbi évtizedének home office-os stílusát is meghatározta, és segített nagyon gyorsan alkalmazkodni egy “látható” főnökök nélküli, blokkolóóra-mentes, tisztán a hatékonyságra fókuszáló módszertanhoz.
A nagy testvér mindent lát
Miért írtam ezt a bevezetőt? Nos, a pont-most.hu virtuális lapjain is egyre többször írunk arról, hogy az elmúlt pár év kényszerű távmunkás időszakának milyen hozadékai vannak, és a legtöbb bizony egy bizonyos idő elteltével pozitív (bár persze akadnak bukkanók és veszélyek is). Mára a friss munkavállalók egyenesen megkövetelik, hogy választott állásukban legalább részben jelenjen meg otthonról dolgozós opció, és akik visszamennek az irodába, még ott is profitálhatnak abból az önállósodási folyamatból, amit a kisszobai tüstént-irodákban összeszedhettek. Az ilyen hírek és cikkek után pedig azt hihetné az ember, hogy a bevezetőben említett, stopperórát kattintgatós, monitorba bámulós, kamerával követős időknek végre vége, még a legmaradibb vezetők is megértették, hogy a rövid póráz helyett a hatékonyság mérése vezet igazi sikerre. És nem, még mindig vannak csősz-mentalitásúak bőven.
A napokban lehetett például olvasni arról, hogy a magyar állami tévé és rádió dolgozóit minden eddiginél szigorúbb megfigyelés alá vonják: közbeszerzési dokumentumokból derült ki, hogy olyan szoftveres megoldást terveznek bevezetni, amely egy csomó közvetlen adatot rögzít az ottaniak tevékenységéről: az MTVA alkalmazottaival kapcsolatban többek között azt figyeli majd, milyen alkalmazásokat használnak és mennyi ideig, milyen weboldalakat nyitottak meg és milyen hosszan böngészték ezeket, mennyi időt töltöttek offline és milyen hálózati adatforgalmat generáltak, de még az egérmozgatást is naplózza majd a nettó 150 millió forintért megrendelt alkalmazás.
A dokumentumok szerint az új rendszert “a világjárvány miatt bekövetkezett megváltozott munkarendben a dolgozók produktivitásának megtartása, illetve a kollégák teljesítményének objektív mérése” miatt vezetik be. Ez elsőre bizonyos szinten védhetőnek hangzik, hiszen valahol meg lehet magyarázni, hogy a távmunkás időszak után a visszatérő dolgozóknak újra bele kell rázódnia az irodai munkamorálba, meg kell nézni, ki lassult le, vagy épp ki lett kissé hanyagabb a lazább kontroll alatt. De vajon ez a jó módszer ehhez?
Az amerikai Computerworld összefoglalója szerint a munkatársak szigorú monitorozása összességében több kárt okoz, mint amennyit javíthat a hatékonyságon. Lehetnek persze magyarázható módszerek ilyesmire, például az irodák biztonságának elősegítése vagy épp a veszélyes online tevékenységek meggátolása. Elsőre jó példa lehet egy olyan kamerarendszer, amely az iroda be- és kilépési pontjait figyeli a betörések, vagy az illetéktelen személyek bejutásának felderítésére, de az ilyesmivel pont vigyázni kell, hogy ne a munkatársak érezzék azt, hogy őket és minden percnyi tevékenységüket figyeli valaki. Az online biztonsági védelem pedig magától értetődő, hiszen megannyi helyen megírták (ahogy mi is), miszerint a legnagyobb biztonsági kockázatot maga az ember jelenti, aki akár hiszékenységével, akár óvatlanságával kapukat nyithat kiberbűnözők előtt.
Az ilyesféle elővigyázatosságok létjogosultságát viszont általában maguk a munkatársak is elismerik, arról nem is beszélve, hogy egy modern, korrekt munkaszerződésben már eleve szerepelnek ezek a kitételek, amelyeket észszerűségi alapon fogadnak el az alkalmazottak már a belépéskor.
Arra viszont már teljesen máshogy reagálnak az érintettek, ha kiderül, hogy egy csomó más módon is figyelik őket a munkahelyen, kezdve az általuk megnyitott szoftverektől a meglátogatott weboldalakon át egészen a közvetlen kamerázásig. Chase Thiel, a Wyoming-i Egyetem menedzsment-képzésének professzora egy tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy sok esetben a túlzott megfigyelés épp azt válthatja ki az alanyokból, hogy igenis elkezdenek kiskapukat keresni, kijátszani a rendszert, és megnő a szabályszegések valószínűsége. Ez pedig épp az ellenkezőjét adja annak, ami a megfigyelések célja, hiszen a kísérletezgetések, határfeszegetések a valós munkától vonják el az időt és energiát, végül pedig enerváltabb vagy dühösebb alkalmazottakat, valamint kevesebb, silányabb minőségű elvégzett munkát eredményeznek.
Az egyik tanulmányban 200 alkalmazottat kértek meg egy sor előre meghatározott feladat elvégzésére, de száznak előtte elmondták, hogy elektronikus megfigyelés alatt állnak majd. Az időszak végére egyértelműen kiderült, hogy akik tudtak a megfigyelésükről, sokkal gyakrabban próbáltak meg trükközni vagy kibújni a monitorozás alól, míg a csoport másik fele jóval kevesebbszer hagyta abba a munkát.
Thiel szerint a túlzott megfigyelés nem csak idegességet vagy simlis hajlamokat vált ki, de azzal is csökkenti a hatékonyságot, hogy a dolgozók úgy érzik, nem az övék a felelősség. “Ha úgyis figyelnek, majd szólnak, ha nem tetszik nekik valami” – gondolhatják a megfigyeltek, akik még a munka közben elkövetett saját hibáikat is megengedőbben kezelik, mivel ezekért a megfigyelő főnökséget okolják.
A szakember úgy véli, ha azt feltételezzük az alkalmazottainkról, hogy hazudnak, csalnak vagy épp lopnak, akkor bizony nagyobb valószínűséggel fognak tényleg valami ilyesmit csinálni sértődöttségből, dacból, vagy a minden mindegy érzés következtében. Ezért még akkor is, ha bizonyos biztonsági szempontokból szükséges lehet valamiféle folyamatos monitorozás, egyrészt érdemes mindent teljesen nyíltan és átláthatóan csinálni, jó előre jelezni, mit és milyen célokra figyel meg a vezetőség, és közölni – valamint valóban betartani -, hogy a megfigyelés nem a dolgozók ellen, hanem közös érdekből történik és nem “üthet vissza” egyénekre.
A cél a fontos, nem az út
Igen, tudjuk, a népszerű keleti filozófiai meglátás pont a fordítottját mondja, az út számít, nem a cél. Ebben az esetben viszont nem alkalmazható ez a szép közhely, a szakértők szerint ugyanis a közvetlen, folyamatos és szigorú megfigyelés helyett épp az hozhat sikert, ha a munkavállalók eredményességét, hatékonyságát – tehát munkájuk célját mérik, és folyamatosan meg is osztják az érintettekkel.
Nem árt a megfigyelések kiértékelésének irányát is megfordítani. Thiel szerint teljesen máshogy csapódik le a munkatársakban, ha a pozitív tapasztalatokat emelik ki velük kapcsolatban, tehát nem azt, amit elrontottak vagy épp kitrükköztek, hanem azt, amit jól csináltak, amiben ügyesnek vagy találékonynak bizonyultak.
A legtöbb esetben pedig kifejezetten az a célravezető, ha a szükséges területeken túl semmilyen konkrét megfigyelési eszközt nem alkalmaz a munkáltató, inkább az egyének vagy részlegek statisztikáiból, időszakos eredményeiből von le következtetéseket – ezekre a megfelelő csoportmunka- és menedzsment-megoldások kiváló eszközöket biztosítanak. A feladatok idő-alapú összesítésével, a részleg eredményességének bemutatásával, a statisztikák megosztásával maguk az alkalmazottak is láthatják, hol kell esetleg erősíteniük, gyorsítaniuk, vagy javítaniuk az egymás közötti munkát, viszont nem fogják azt érezni, hogy az 1984 nagy testvéréhez hasonlóan még azt is vigyázó szemek kukkolják, hol vakaróznak és hányszor használnak keresetlen szavakat munka közben.
Az persze más kérdés, ha egy ilyen megfigyelés nem a hatékonyság növelése miatt történik – lehetnek erre politikai indokok, de ez már teljesen más kérdés, amibe már csak azért sem folynánk bele, mert az ilyesmit minden valamirevaló szakmabeli etikátlannak tartja, és semmilyen szinten nem látja indokoltnak. Ha egy munkahelyen azért figyelnek meg, mert biztosítottnak akarják látni, hogy a vezetők ideológiai ösvényéről nem tér le, de még csak félre se néz senki, az a munkahely inkább kerülendő. A többinél pedig a fenti okfejtés nyomán remélhetőleg minél hamarabb belátják, hogy az állandó, magánszférát csiklandozó szaglászás helyett az átlátható, statisztikákon és eredményeken alapuló mérések hoznak igazi sikert.
